Yuri és Én (BEFEJEZETT)

5. Rész

Most, hogy betöltöttem a tizennyolcat, elköltöztem otthonról. Ott hagytam Moszkvát és lakást béreltem Szentpéterváron. Mondanám, hogy nehéz döntés volt, nagy lépés... de ez nem igaz. Már majdnem egy éve minden szabad percemben itt voltam. Kezdtem megérezni a folytonos pénzvesztést a hotelek miatt, ezért úgy döntöttem, hogy a saját lábaimra kéne állnom, saját lakást szerezni és munkát találni. Az egyetemen halasztok egy évet a munka miatt, ha már teljes egészében kész vagyok rá, akkor neki kezdek majd. Szentpéterváron sok az egyetem, nagy a választási lehetőség.
A szüleim bepakolták a csomagjaimat az autóba. A csomagtartó teljesen tele volt, még a hátsó ülésen is két nagy bőrönd feküdt mellettem. Beültem hátulra, s miután a szüleim is elhelyezkedtek elindultunk. Nagy volt a kísértés, hogy azt mondjam „álljunk meg és inkább menjünk haza!", de minden ilyen alkalom után eszembe jutott, hogy mennyi új élményt hagynák elveszni, ha ezt most megtenném.
Hosszú útnak néztünk elébe. Forgalomtól függően több, mint hét óra is lehet. Mondtam a szüleimnek, hogy elmehetek vonattal is, vagy akár repülővel, de azt mondták, hogy elakarnak kísérni az „utolsó utamon, amin még gyerek vagyok". Forgattam a szemem, mindig minden lépésem eltúlozzák, de mégis most valahogy magamban éreztem, hogy most igazuk van. Ezután már nem leszek „igazi" gyerek. Az autóban előkerültek a régi emlékek, kacagva, néha sírva meséltük őket. A szüleim úgy látszik féltek, hogy örökre elveszítenek engem.
Hajnali kettőkor érkeztünk meg a narancssárga épülettömb elé. A szüleim leparkolták az autót és elindultunk felfele a kézi poggyászunkkal. A többi csomagot az autóban hagytuk, mondván holnap is lesz rá elég időnk. A 24-es lakás a miénk, beszálltunk a liftbe és pillanatok alatt ott is voltunk. Elővettem a telefonom és megcsengettem az első személyt a hívásnaplómban. Bentről mocorgás hallatszott, majd kulcsok zöreje és kinyílt az ajtó. Mögötte Yuri Plisetsky állt. Ha valaki egy éve azt mondja nekem, hogy „Yuri Plisetsky fog ajtót nyitni neked a közös lakásotokban" azt bizony kiröhögtem volna amolyan „minek kéne nekem Yuri Plisetsky?" stílusban. Ha ha, most meg nézzetek rám. Itt állok az ajtóban, a szüleim mögöttem, velem szemben a felkötött hajú, türkizzöld szemű Yuri. Ironikus.
A szőke hajú kitárta az ajtót és beengedett minket. Illedelmesen köszöntötte a szüleimet és engem is egy gyors ölelésre húzott. Ahhoz képest, hogy éjjel két óra van egyáltalán nem látszott rajta, hogy aludt volna. A haja tökéletes copfba volt fogva, a fehér pólóján egyetlen gyűrődés sem volt. Még egy év után is folytonosan tökéletesnek akar tűnni a szüleim szemében.
A lakás kettőnknek tökéletes volt. Még talán nagyobb is volt a kelleténél. Két hálószoba volt benne. Az egyik kisebb, csak egy ágy és egy szekrény volt benne, ez volt a vendégszoba, ahol ma este a szüleim fognak aludni. A másik nagyobb volt. Egy ágy, egy fotel, az ajtó jobb oldalán egy szekrény, az ablak alatt egy íróasztal. Ez volt a mi szobánk. A lakásban volt egy apró konyha, narancssárga csempével kirakott fallal. Egy fürdő és egy nappali. Ez a mi házunk. Milyen érdekes kimondani.
A szüleim olyan hajnali fél négy fele elmentek lefeküdni. Ezután mi is szedelőzködni kezdtünk. Amint beértünk a hálószobába elkezdtem tervezni a mai és a holnapi napom.
- Olyan délután kettő körül elmegyünk a szüleimmel körbe nézni.
Yuri fintorát látva egyből kiegészítettem a mondatom.
- Veled együtt.
- Pff, rendben. Valami más óhaja hölgyem?
Elindult felém és átkarolta a vállam.
- Milyen terveid vannak még?
- Hmm. Elvisszük őket vacsorázni.
Yuri elkezdte a nyakamat csókolgatni. Tudtam, hogy az egész arra megy ki, hogy bosszantson.
- Holnap hagyjuk őket magukra vásárolgatni. Így nekünk is lesz pár óránk kettesben.
- Eddig ez a része tetszik a legjobban.
Elkezdte levenni a pólómat, de én attól még szakadatlanul mondtam a magamét.
- Két óra fele elmegyünk velük ebédelni, vásárolunk, utána meg közös vacsora itthon. Mit szólsz?
- Mi lenne, ha hagynánk őket kettesben vacsorázni holnap... mi meg elmennénk valahova?
Egy gyermeki mosoly jelent meg az arcán, aminek nem tudtam ellenállni. Felé fordultam, majd szenvedélyesen megcsókoltam.
- Már két hete nem láttalak! Olyan hosszú idő volt...
Lerántottam Yuriról a pólót és elindultunk az ágy felé.
- Nekem mondod? Volt két hét nyugalmam... Olyan rövid ideig tartott.
Yurira néztem, aki próbált komoly arcot vágni.
- Oh, hogy akkor így? Anya! Mehetünk haza!
A végét egy kicsivel hangosabban mondtam, mire Yuri lefogta a számat.
- Tudom hogy nem mered. Túlságosan szeretsz engem, ahhoz, hogy itt hagyj.
Hallva mit mondott először vissza akartam vágni, de meggondoltam magam. Igaza van. Tényleg szeretem annyira, hogy miatta egy másik városba költözzek. Yuri már fel volt készülve a csípős válaszomra.
- Igen. Tényleg nem tudlak ilyen egyszerűen elhagyni...
Elmosolyodott, majd közelebb húzott, magához és átölelt.
- Én is nagyon szeretlek!