A rózsalugas titka

A rózsalugas titka 7. fejezet

Hatalmas robajjal tört előre a viharfelhő, nyomában mindenfelé villámok cikáztak szerte az égen, az egyre erősödő szél jelezte közeledtét az égi áldásnak. Rose és az idegen lovas fájó szívvel búcsúztak el egymástól. Bár még a nevét se tudta, mégis úgy érezte jobban ismeri tulajdon vőlegényénél is ezt az embert. A viszont látás reményében váltak el, s eme ígértet egy csókkal pecsételték meg.

Mikor Rose hazatért, már javában szakadt az eső, mely ruháját teljesen átáztatta, hajfürtjeit szanaszét fújta a szél, de arcáról a boldogságot még az eső sem volt képes lemosni. Futása közben végtelenül szabadnak érezte magát, sosem élt át ily érzést s szüntelenül csak ezt akarta átélni, újra és újra az idők végezetéig. Nem érdekelte semmi más, végre elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kiálljon érzelmeiért. Belépve a házba, egy levél várta a kis asztalkán. Ideérkezése után az volt a nap fénypontja, ha levele érkezett, ám most hogy végre „élhet" már inkább érezte nyűgnek az irományokat, miket szüleitől vagy Mr.Nortontól kapott. A címzéséből ítélve édesanyja küldhette. Felkapta a borítékot és felsietett volna szobájába, azonban Mrs.Allen szemfülesebb volt, mint ahogy azt Rose gondolta és egyből utána szólt a szalonból:

- Hát megérkeztél, gyermekem? mégis hol kószáltál ennyi ideig ebben a cudar időben?- kérdezte szemrehányóan.

- Csak nagyon elmerültem az olvasásban, nem vettem észre hogy vihar közeleg...- válaszolt Rose megszeppenve, látva nagynénje haragos arckifejezését.

- Úgy... na és hol van a könyv?

- Milyen könyv?

- Hát, amiben úgy elmerültél!

Mrs.Allen ridegebbül viselkedett a szokottnál, érezhetően haragos volt unokahúgával szemben. Rose kezdett aggódni, hogy tán mégis csak jóstehetséggel megáldott szeretett nagynénje.

- Ja, az a könyv... ott felejtettem...- mondta halkan Rose, érezvén hogy most túl lőtt a célon.

Úgy tűnt Mrs.Allen elfogadta eme válaszát, és többet majd fel se hozza ezt a témát, ám azt nem is sejtette, hogy valójában nagynénje sokkal többet tudott, mint amennyit kimutatni szándékozott. Amint egyedül maradt, rögtön sürgönyözött Mr.Miller-nek, melyben megírta az elmúlt néhány napban történt felettébb különös viselkedését lányának, ami miatt aggodalmát fejezte ki, hogy Rose titkol valamit, és szemmel láthatóan a legcsekélyebb jelét se mutatja az esküvője iránti érdeklődésének...

Eközben Rose a fellegekben járt, szobája magányában dudorászva öltözködött, már előre kikészítette legszebb ruháját, mit majd másnap szándékozik viselni mikor újra találkozik „szellem lovasával" . A portrét nézegetve egyszerre öntötte el lelkét melegség és gyötrő érzés. Nagyon vágyott rá hogy ismét találkozzanak, annyira hogy szinte már fájt. Majd szülei levelére pillantva ellenséges érzések kerítették hatalmába. Tudta jól hogy ha kiderülne titka, akkor apja rögvest véget akarna vetni ennek az egésznek. Jól ismerte atyját, s még jobban anyját, ki tán azon nyomban meg is halna, ha kiderülne a szégyen mit családjára hozott. Vajon Mr.Norton hogyan reagálna? – vívódott magában Rose- annyira higgadt ember, biztos nem botránkozna meg oly fennhangon, mint szülei. Talán nem is érezne semmit, hisz az ő részéről sem egy szerelemből köttetett házasság lenne ez. Rose letette asztalára a levelet, úgy döntött majd később olvassa el.

A vacsoránál ülve, Mrs.Allen feltűnően kevesebbet beszélt, mind inkább kérdezett Rose napjait illetően. Már nyoma se volt hangjában az iménti ridegségnek, inkább csak olyan furcsa volt, hogy ezúttal Rose- t is hagyta érvényesülni a beszélgetésben.