Sebek

Sebek:#2 Az ébredés

Sebek:#2/ Az ébredés

Másnap reggel csörgött az ébresztőóra.

Szörnyen éreztem magam a tegnap esti rémálom miatt. Úgy nézhettem ki, mintha most szöktem volna valamelyik zombis horrorfilm forgatásáról.
Ha két órát aludtam az este, akkor már sokat mondtam, szemeim ezért úgy égtek a fáradságtól, mintha forró vassal lennének teli. Tudtam, hogy ez butaság és azt is, hogy csak egy álom volt de nagyon valóságosnak éreztem. A karmolások is... Nyilván én okoztam, amikor álmomban vakartam a kezem. Nagyon hosszú és fárasztó nap lesz ez a hotelben, ahol dolgoztam; egy négy csilliagos szálloda fent a Budapesti Normafán. Aludnom kéne még. Lehet, hogy inkább betegségre hivatkozva lemondom a mai napot. Egyébként sem vagyok most valami mosolygós hangulatomban. A fejem úgy zakatol, mint egy gőzmozdony, semmit sem hallok ebben a pokoli belső lármában, nemhogy még dolgozzak is meg bájologjak a sok turistával.
Olyan hirtelen merültem álomba, hogy észre se vettem, s talán nem is volt több néhány percnél vagy pillanatnál. Arra eszméltem, hogy a szoba ismét olyan, mint a tegnapi álmomban: sötét és nyomasztó.
Mindössze pár villanó képet láttam az egészből mielőtt felriadtam. A szívem majd kiugrott a helyéről.
- Arcot kell mosnom, talán az segít kiverni a fejemből ezt a lidércnyomást. - jegyeztem meg halkan suttogva, csak úgy magamnak.
Átmentem a fürdőbe; a padlótól a plafonig ki volt csempézve, az ajtóval szemközti nagyméretű régi kádtól jobbra volt a mosdókagyló, fölötte pedig egy falra szerelt kerek tükör. Az ajtótól balra egy kicsit kopottas, itt-ott rozsdamarta fehér mosógép helyezkedett el. A hidegvizes arcmosás oly mértékben frissítően hatott, hogy úgy döntöttem, mégis bemegyek a munkahelyemre.
Felkaptam a táskám és elindultam. Amint kiléptem a belvárosi albérletem ajtaján, mintha kicsit megkönnyebbültebbnek éreztem volna magam. Néhány másodpercig csak álltam a körfolyosó korrodált rácsának támaszkodva, majd vettem egy mély lélegzetet. A levegő mintha maga a felszabadulás lett volna számomra, úgy érezttem, mint mikor a fuldoklót kimentik a viharos tengerből.
- Élek! - jegyeztem meg magamban. Annyira valóságosnak tűnt az egész tegnap este! Egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Még most is szinte éreztem a figyelő gonosz, sötét szempárt a tarkómon. Olyan érzés volt, mintha a lakás vagy egy lakásban lévő nem evilági lény csak azt várná, hogy ismét odabent legyek és kínozhasson, vagy ami rosszabb, megölhessen.
- Áh, az lehetetlen. Már megint miket gondolok? - vitáztam némán magammal. A lakást 1942-ben építették, legalábbis a ma már mágneszáras, ám ereditleg nehéz szerkezetű faajtó belső oldalán lévő táblán ez a dátum szerepelt.
Talán ezért érezhetem azt, hogy valamiféle nyomasztó érzés lengi körbe az egész épületet. Nem vallom magamat olyan embernek, aki teljesen szkeptikus a paranormális dolgok tekintetében; inkább azt mondanám, előbb keresem a racionalitás keretein belül a válaszomat, és csak utána gondolkodok szellemeken, démonokon meg koboldokon, és még sorolhatnám hosszasan. Most valami mégis azt súgja, valami itt nincs rendben.

Lehet , hogy csak a fáradság számlájára írandó, de meg mertem volna esküdni arra, hogy valaki vagy valami van ebben a lakásban. Valami ami eredendően ártó és gonosz.

Most mintha lépteket hallanék bentről, ami teljességgel kizárt, hisz egyedül voltam a lakásban és magam zártam az ajtót.
Csak a képzeletem játszik velem. - nyugtáztam végül, majd elindultam a lépcsőházban, egyenesen a forgalmas Budapest belső kerületein áthaladva a Normafa irányába.