Sebek

Sebek:#3 A gyermek

Sebek:#3 A gyermek.

A munkanap olyan nehezen telt el, ahogy arra számítottam is. Hazazötykölődtem a körúti heringjáraton. Az emberek zsivaja s az izzadtságos vizeletszag csak növelték a budapesti miliő pompáját. Amint végre elértem a Rákóczi tér megállóhoz, epikusnak is beillő harc árán leszálltam, s magamba szívtam a poshadt fojtogató pesti levegőt. A benzingőzt ellensúlyozandó, rágyújtottam egy kézzel sodort bagóra. Nem tudom megszokni ezt a várost, annyira zajos és lelketlen! Minden alkalommal, ha valahova megyek, úgy érzem magam, mint középkori lovag, aki épp kardjával vágja az utat az őt agyonnyomni készülő tömegben, s mikor végre megszabadítom testem ebből a klausztrofób élményből, belecsöppenek az utca zsúfoltságába. És mindezt azért teszem, hogy finanszírozzak egy olyan életet, ami valójában sosem lesz az enyém.

Emlékszem, milyen nagy reményekkel és tervekkel vágtam bele ebbe az úgynevezett felnőtt, önálló életbe. Azt gondoltam, hogy a kis kertvárosi srác majd meghódítja ezt a betondzsungelt. Ám ma inkább csak a whisky plusz sör kombinációmra vágyom valahol, ahol egyedül lehetek végre.
Volt egy helyi kis pubszerű söröző a jelenleg otthonunkként szolgáló albérlettől nem messze, ahol belvárosi viszonylatban még az árak is elfogadhatónak voltak mondhatók. A Blaha söröző névre keresztelt hely két szintből, plusz egy nyári fedett terasz részből állt. A teraszt az egyik magyar sör gyártójának logójával ellátott napernyő fedte, oldalt a helyet a város utcájától elválasztó fém korlát volt. A fából készült kis terasz részen pár asztal és padok voltak, az asztalokon egy-egy üveg hamutartóval. Amint beléptem az ajtón, egy olcsó dizájnnal kialakított tipikus kocsma képe tárult a szemem elé. Velem szemben helyezkedett el a pult, amit egy ledszalaggal világítottak meg a modernebb és exkluzívabb élmény érdekében. A polcon, amit a led világított meg, italos üvegek sorakoztak. A pulttól jobbra volt a mosdók kopottas ajtaja. Körülöttem székek és asztalok; semmi kiugróan szép vagy különleges. A bejárattól jobbra pedig az emeletre vezető lépcső. Ha tehettem, mindig a fenti részen foglaltam helyet, ha egyedül akartam lenni a gondolataimmal, illetve ha írni szerettem volna. Otthon nem tudtam igazán magammal foglalkozni. A sörözőben legalább békén hagytak. Mindig is tudtam, hogy nem a legjobb hely egy álmodott írói karrier beindítására, de a szegény ember abból főz, amit talál.

Miután elfogyasztottam a munkavégi nyugtatómat és összeszedtem a gondolataimat, úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Általában mosolygós, kedves ember vagyok… Voltam, de az utóbbi hónapokban nem sok okom volt az örömre. De mindegy is… Nem hinném, hogy bárkit is érdekelnek az elfuserált dolgaim; még engem sem érdekelnek.
Este, amikor lefekvéshez készültem, a barátnőm bejelentette, hogy elmegy bulizni. Ez általában nem zavart, mert addig legalább nyugtom volt az állandó megjegyzéseitől.
- Érezd jól magad! – válaszoltam, bár magamban hozzátettem néhány jelzőt, ami, mit ne mondjak, nem volt túl kedves.
Fogmosás, fürdés és a puha ágy, ami most egyedül érdekelt és örömet tudott okozni. Szemhéjaim mintha tonnás súlyok lettek volna. Olyan hirtelen zuhantam álomba, hogy nem is tudnám megmondani, pontosan mikor és hogyan aludtam el. Épp csak bekapcsoltam a laptopomat, hogy megnézek valami szórakoztató videót a vacsorámhoz, amit előzőleg egy műanyag tálcára készítettem. Hallottam még, amint a tálca földet ér és a müzlis tálba helyezett kanalam fémesen csilingel a padlón, majd elcsendesedik, de erőm már nem volt összeszedni.
A lakásnak két bejárata volt; az egyik közvetlen a nappaliba, míg a másik a kicsivel mellette lévő konyhába nyílott. A konyha felőlinek jellegzetes, hangosan kattanó hangja volt, amikor a zárnyelv beakadt a helyére. Ebből a hangból tudtam, hogy a zaj, amire most felriadtam, az ajtó zárja volt. Gondoltam, megjött a bálkirálynő, és próbál nem túl feltűnően átbukdácsolni a lakáson.
- Szivi, te vagy az? - kiabáltam ki a szobából.
Mivel nem jött válasz, gondoltam, megnézem, minden rendben van-e vele. El is indultam a konyha irányába, de a nappalit és a hálót elválasztó kétszárnyú ajtó előtt megtorpantam. Valami belülről azt súgta, nem szabad kinyitnom az ajtót. Halálfélelem áradt szét az ereimben s borította el az egész testemet. Az ajtó alatt beszűrődő gyér, sárgás fény olyan ismeretlen érzetet nyújtott; valahogy nem eviláginak tűnt. Egy árny suhant el az ajtó előtt. Fel s alá járt valaki a nappaliban. Hallottam, amint egy idegen hang motyorászik valamit. Furcsa, magas, de rekedtes női hang volt.
- Oké nyugi, ez csak egy álom. - mondtam félhangosan szemeim összeszorítva. Reméltem, hogy mire kinyitom, ismét az ágyban leszek, és nem kell újra átélnem a tegnap esti pokoli félelmet. Kinyitottam a szemem, de még mindig az ajtóval szemben állva találtam magam; félelemtől remegő kezemmel ismét a kilincs felé nyúltam. Az árny egyre izgatottabban járt fel s alá, majd hirtelen megtorpant. Oly mély sötétségbe burkolózott a halovány szoba, hogy az orrom hegyéig sem láttam .
Szívem egyre hangosabban kalapált a nyomasztó félelemtől. Több éve már annak, hogy belecsöppentem a dark-gothic világba, és ebből kifolyólag vonzott a démoni világ, de arra sosem vágytam igazán, hogy a saját bőrömön tapasztaljam egy démon húsba maró karmait. Inkább csak fantázia szinten kacérkodtam a démonidézés és a túlvilág a gondolatával.
Ez az egész mintha már megtörtént volna! - nyilallt belém a felismerés. Ha most kinyitom az ajtót, az a valami ismét leteper majd és megpróbál megölni. Hátrébb léptem egy lépést az ajtótól és vettem egy mély lélegzetet. Ám a levegőt, mi a tüdőmet megtöltötte, nehéz, maró gáznak éreztem.
Lassan kifújtam a számon át úgy, hogy az nesztelenül, néma csendben tegyem. Féltem attól, hogy az ajtó túloldalán lévő valaki vagy valami meghallja a lélegzetem. Végtelennek tűnő másodpercek teltek el.
Gyermeksírásra lettem figyelmes. A hang alapján talán hat vagy hét éves kislány hangja lehetett. Egy emelettel felettünk lakott egy szőke kislány, akit látásból ismertem.
- Lehet, hogy ő jött be segítséget kérni? - kérdeztem magamtól. – Mi van, ha baj van, én meg itt lapítok halálra rémülve? Lehet, hogy a szüleivel történt valami és nem tudja, mit tegyen?
- K-ki van ott? - kérdeztem a rémületemmel küzdve; próbáltam valamennyire magabiztos hangsúlyt tartani.
Válasz nem érkezett, továbbra is csak a sírást lehetett hallani. Lassan résnyire nyitottam az ajtót.
A nappaliban egy nagy, vörös színű szőnyeg volt kiterítve, ami majd az egész szobát lefedte. Velem szemben egy íróasztal állt, amin a laptopomat tartottam általában. Attól jobbra egy retro polgári stílusú kinyitható kanapé volt, közvetlen mögötte egy falra szerelt kabátakasztó. A kanapé előtt egy papírmasé állólámpa árasztott magából halvány, sárgás fényt. Szemem végigpásztázta a szobát. A szürke, retro kinyitható kanapé fölött aprócska véres kéznyomokat pillantottam meg. A nyomok úgy helyezkedtek el, mintha a kezek gazdája a falra próbált volna felmászni. Elkenődő mintájukból látszott, hogy a kéz többször is visszacsúszott, hosszú csíkot húzva ujjaival.
Ám a kéznyomok gazdáját nem lelte szemem, a gyér fény miatt nem láttam be igazán a szoba minden szegletét. Lassan beljebb merészkedtem a nappaliba.
- Kislány, itt vagy? – súgtam, mintha félnék, hogy meghallja. Innen már beláttam a konyhába és megpillantottam a kitárt bejárati ajtót. Még egy lépést tettem a nappaliba. A lábam alatt reccsenő parketta a szívbajt hozta rám. Ziháló, kontrollálatlan légzésemen kívül nem hallottam semmit.
- Kislány! - préseltem ki idegesen a fogaim közt. Újra ugyanazt a sírást hallottam, de már tisztábban; a tőlem balra lévő sarokból jött.
Szemem sarkából megpillantottam az összekuporodott kislányt. Felé fordultam, így már tisztán láttam a gyermeket. Egy szakadt hálóköntöst viselt, ami talán szürke volt, vagy egy nagyon koszos fehér ruhadarab. Hosszú haja kócos és zilált volt, mint akit megtéptek. A lány háttal volt nekem, arccal a sarok fele fordulva. Erőt vettem magamon és odaléptem hozzá, kezemet a vállára téve megkérdeztem, mi a baj, mi történt vele.
A lány gúnyosan nevetni kezdett.
- Szórakozol velem? - kérdeztem felháborodva.
Ő lassan felém fordult. Arcbőre hófehér volt, szemeit sötét feketés-lilás karikák tették nem evilágivá. Szembogara gyűlölet teli mély sötétség lángoló tükre volt. Fülsüketítő éles hangon visításban tört ki. Arcbőre alatt jól láthatóan férgek másztak. Egyik-másik átrágta a lány arcbőrét.
Hátrahőköltem, ám a mögöttem lévő fotelban megakadt a lábam és a földre estem. Kapálózva próbáltam elmenekülni, ám lábaim alatt valami csúszós, sűrű folyadékot éreztem, amitől nem tudtam felállni. Odanéztem. Vér, tengernyi vér borította a padlót...
Felriadtam, az egész testem verejtékben úszott. Ziháltam és rettenetesen szédültem. Kezeimmel gyorsan végigtapogattam a testem, és az arcom.
- Huh, még élek. - nyugtatott meg a tudat.
Ám éreztem, hogy ma este már elég volt az alvásból. Elindultam a konyhába egy pohár hideg vízért. Átmentem a nappalin, majd a konyhába belépve egy automatikus mozdulattal bezártam a bejárati ajtót. Töltöttem egy pohár vizet majd, visszahívott az ágy. Túl fáradt voltam bármivel is foglalkozni vagy gondolkodni, csak aludni akartam, semmi más nem érdekelt.
*******************************************