Talán és Néha

3.

Mint írtam, következő fejezet, közösen. Nagyon várták, hogy hazavihessenek. A fiukat elvitték oviba, majd izgalommal tele indultak az Otthon felé. Épp akkor végeztek az etetésemmel, a nevelő aki átadott már a kezében tartott, úgy vártuk őket. A kezébe vett a nevelőanyukám, átöltöztetett, majd a férje kezébe adott. Úgy írta, hogy megható jelenet volt, beugrott neki, mikor a fiukat fogta épp ilyen gyengédséggel. Átvették a papírjaimat, majd elbúcsúztunk, kiléptünk a kapun. Boldogan mentek haza a szülők, de mostmár még egy tagja volt a családnak: Én. Először furcsa volt nekik. Távol állt Erikától a tápszer gondolata, mégis erre szorult, hisz eddig is így etettek. Rádöbbent, hogy az állami gondozottság még arra is, ahogy étkezünk kihat. Lassan megszoktak, természetes lett a jelenlétem a családban. Aggódott. Hiába Ő nevelt, a fejében egy mondat visszhangzott a tanfolyamról:,, Neveljétek, mint a sajátotokat, de ha majd el kell engedni, engedjétek el, mert nem a tiétek. ''. Fogalma sem volt arról, hogy elveszítenek-e, vagy sem. De az aggodalom felhői folyamatosan a feje felett voltak, néha elviselhetetlenül. De szükséges volt fejben tartania, hogy igazából nem az ő lánya vagyok. Főleg mikor havonta kétszer meg kellett ejtenünk egy találkát anyukámmal. Megdöbbentette anyám látszólagos közönye, az erőltetett érdeklődése. Sajnálta őt, azért, ahova jutott. Azt, hogy szenvedélybeteg volt. De megértette őt, azért, amit hallott róla, nehéz volt a gyerekkora, így hát nem itélkezett felette, nem haragudott Anyumra. Aggódott, hogy mi lesz, ha rendbe jönnek anyám dolgai, de csak a feladatára próbált koncentrálni. Hogy Anya helyett ő neveljen, hisz ő bizonyult rá alkalmasnak. Velem foglalkozott, lelkesen végezte a feladatát. Figyelte ahogy növekszem, ahogy meglepem őket egyre több dologgal. Másztam, felültem. Nagyobb lett a bátorságom minden egyes dicsérő szótól. Na meg ettem, aludtam egész nap. Ők voltak számomra a család, kötődtem hozzájuk. Ők voltak a szüleim. Az első szülinapomat élveztem, én voltam a ház hercegnője, koronával a fejemen, körülöttem forgott a világ. Az etetőszékben, akár egy trónban ültem elmondásuk szerint. Ekörül indultam el. Az első esésemnél bátortalan lettem, de újra lábra álltam és sétáltam. A nevelőanyukám fejében ekkor ez járt: ,,Mennyi dolog vár még rá az életben. Mennyi huppanás és újra indulás? Talán valahol itt kezdődik?''. De futó gondolat volt. Nem ült le elmélyedni ezekben a gondolatokban. Vitt mindenfele, megmutatta nekem a világot, velem egykorú gyerekekhez vitt, a tágabb családhoz. Boldog voltam. Teltek a hónapok, egyre jobban fejlődtem, egészséges voltam. Anyám a látogatásai alatt próbálta hozni azt az énjét, ami emlékeztetett egy anyukájéra. A nagytestvéreim zavarban voltak, szinte nem hitték el, hogy az a kisbaba a testvérük. Nevelőanyám néhány alkalommal szinte sírva lépett ki a kapun. Belegondolva, hogy mi lesz, ha nélkülem kell megtennie azt az utat kifele. De felvidítottam. A kislánya voltam, mosolyogva hallgatta, ahogy kacagva sétálok mellette, csokival a kezemben és persze az arcomon. Élt a pillanatnak, boldogok voltunk, egymással. Repült az idő. Imádtam mikor énekelt, vagy mesélt. Azt hiszem miatta szeretem ezeket a dolgokat ennyire. Volt olyan, hogy leültem egy könyvvel a kezemben, igaz, nem tudtam olvasni, mégis beleéltem magam a mesélésbe. Majd jött egy újabb lépcsőfok. Az óvoda.