Talán és Néha

4.

Eljött az óvodás korszakom. Boldogan ugráltam a hely felé, amiről annyi jót hallottam. Vágytam rá. Az óvónénim kedves volt, először zavarban válaszoltam a kérdéseire, de hamar túltettem magam rajta. Szokás szerint, igazi kisgyerekként azért elkalandozott a figyelmem a játékok fele. Mikor túlvoltunk a beszélgetésen, otthagytuk az ovit, már nevelőanyám volt gyermekien izgatott, kiváncsi volt, hogy a szeretett kislánya hogyan nyilatkozik. Már akkor sem hagytam időt arra, hogy feltegye a kérdést, mikor kiléptünk, azonnal kérdeztem, hogy mikor megyünk oviba megint? Nagyot változtam. Mindig vidám gyerek voltam, nyitott, de az új kapcsolatok még lelkesebbé tettek. Imádtam. Gyorsan barátkoztam, felnőttekkel, társakkal egyaránt. Boldogok voltunk. Nevelőanyukám örült, 3 éves voltam, még velük. De félt, hogy egyre közelebb lesz az időpont, mikor elveszít. Majd igaza lett. A ki nem mondott félelmei alakot öltöttek. Egyre nehezebbek lettek neki a láthatások anyukámmal. Már a hazagondozásomról volt szó. Anyukámnál változtak a dolgok. Olyan változások voltak ezek, amik reményt jelentettek neki, hogy hazavihet. Próbált megfelelni a feltételeknek, hogy a gyámhivatal szemében is alkalmas legyen arra, hogy nevelhessen. Nevelőanyám csak arra tudott gondolni, hogy megmondták neki, hogy fájdalmas lesz, fel kell készülnie arra, hogy vissza ad az édesanyámnak. Egyre nehezebb volt neki. Már nem úgy történtek a láthatások, mint eddig. Anyukám hazavihetett magával, nem a biztonságos szakszolgálati épületben voltunk, nem vele. Elkezdődött a hazaszoktatásom, ezzel együtt a családnak is meg kellett szoknia a gondolatot, hogy nemsokára búcsúzunk. Az én lelkemmel is foglalkozni kellett, de ezzel nehezebb lett neki, mivel erősebb lett a kapcsolatunk. Tudtam, hogy nem ő volt az igazi anyukám, de úgy tekintettem rá. Sokszor, röviden átbeszéltük mi lesz, hogy mi jár azzal, hogy nem az ő vérszerinti lánya vagyok. Próbált meggyőzni arról, hogy milyen jó lesz nekem anyukámnál. Először rövid volt a lista, de elég meggyőzőnek bizonyult. Kiváncsi voltam inkább, mint ijedt. Bíztam benne, hittem neki, hogy jó lesz. Biztosított róla, hogy mindig szeretni fognak. Nevelőanyám szemében erős voltam. Fájt neki ez az egész, mégis érte öröm. Az utolsó nagy beszélgetésünknél csak ültem az ölében, beszélgettünk, utána csak ölelt. Próbálta visszafolytani a sírását. De belőlem kiszakadt. Sírtam, majd kiborultam. Kiengedtem azokat, amik bennem csak gyűltek, hogy Ők a szüleim, Peti a testvérem, szeretem Őket. Négy éves voltam. Csak sírtunk közösen. Az első mély dolog a szívünkben. De erősített, hogy jó lesz nekem, anyukámnak is. Végre együtt lehetünk. Aztán már csak a papírt vártuk, amiben le volt írva, mikor visz anyum haza. Nevelőanyám elment egy pszichológushoz, aki megerősítette, hogy mindent jól csinált. Igaz, ez egy gyászfolyamat, de az élet nem áll le. Tudta, hogy jók vagyunk, hogy minden jól megy, erőt vett magán, hiszen közben ott volt a saját gyermeke, alkalmasnak kellett maradnia, mint édesanya. Sokat tanultunk, Ő is, én is. Mindannyian, az egész család. Majd eljött a nap. Mostmár nélkülem léptek ki azon a bizonyos kapun. Szomorúan, megszeppenve. Hármasban maradtak..átmenetileg. De határozott célokkal. Itt kezdődött a család hosszú, fájdalmas, egyben boldog élete. Majd újra beléptek a kapun. De ekkor még nem miattam, mégis azt hitték utoljára. Akkor nem január végi téli nap volt, hanem verőfényes nyári nap. Ezt persze a könyvéből tudom, amit rólam írt. Olvastam a gondolatait, ismerkedtem az akkori magammal. De itt még nem volt vége. Csak a kezdés volt. Számukra és számomra is. Egy vég volt, ami egyben kezdés is.