Viharos szerelem [Park Jimin ff.]

11.rész

"- Bassza meg, az Istenért is!!! Ez csakis az én hibám. - kiáltotta el magát, és nekem ez volt az utolsó kép, mielőtt magával húzott volna a sötétség."

*Jimin's pov*

- Te meg mégis mi a fenéről beszélsz Jimin?! Mi folyik itt?! Válaszokat akarok!!! Most azonnal, de ha kiderül, hogy bántottad a húgomat, én esküszöm a puszta kezeimmel foglak megölni. - üvöltötte el magát mellettem Jungkook, mire még jobban összeszorult a szívem. Hogy is tudnám bántani Őt? Igen, már megtörtént egyszer, de soha többé nem fog ilyesmi előfordulni és erről Kook-nak végképp nem kell tudnia, mert tényleg megölne. Ez a mi "kis titkunk" Seo-val. Nagy levegőt vettem és szóra nyitottam ajkaimat.

- Összevesztünk. Ma éjjel. Miután haza értünk a táncteremből. - préseltem ki magamból a mondatokat fájdalmasan, bűntudattal teli hangon.

- És ennek mi köze van ahhoz, hogy Seo ilyen állapotban van?! Az Isten szerelmére Park Jimin, megtennéd, hogy nem magadra gondolsz egyszer ebben a szerencsétlen, nyomorult életben és nem magad sajnáltatod, hanem elmondod végre, hogy mi ez az egész?! - üvöltötte felém a szavakat, mondókája végére pedig már csak a fogai között sziszegte a dühvel és aggodalommal teli mondatokat. Nem haragudtam rá, amiért így beszélt velem, hiszen megérdemeltem. Minden az én hibám. Csakis az enyém. Gondolatban összepakoltam a monológomat és ismét megszólaltam.

- Miután összevesztünk...én felmentem a szobámba. Pár perccel később pedig hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó. Gondolom...sétálni indult, hogy kiszellőztesse a fejét...de ide tévedt. Ezért az én hibám Jungkook. Ezért. - mondtam elhaló hangon és lehajtottam a fejem és mélyen tincseim közé túrtam, miközben könnyeim máris áztatni kezdték arcomat. Nem tudtam a barátom szemébe nézni. Úgy éreztem csakis miattam történt minden, miattam került életveszélybe ez a gyönyörű teremtés. Csend telepedett közénk. Egy ideig még térdeimen támaszkodtam és arcom tenyereimbe temettem, végül felnéztem. Jungkook arca olyan volt, mintha semmi sem történt volna, nyugodtság sugárzott róla és én ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Mégis mi ez az egész?

- Most az a legfontosabb..- szakadt fel egy mély sóhaj a tüdejéből-.. hogy Seo kórházba jusson, hogy segítséget kaphasson. Nem akarom, hogy önmagad okold emiatt, és ezáltal feszültség kerekedjen közöttünk amíg helyre nem jön. Nem a te hibád, Jimin. Vagyis részben. De neki sem kellett volna elrohannia otthonról, felmehetett volna a szobájába és kiszellőztethette volna a fejét a szoba ablakában is. - mondta higgadtan, miközben elindult a kocsival. Az út néma csendben telt, nem szóltam sem én, sem Jungkook, Seo pedig evidens, hogy nem, hiszen ájultan feküdt a hátsó ülésen. A kórházhoz érkezvén rögtön kivettem Őt a kocsiból, menyasszony pózba fogtam és így indultunk a bejárat felé, hogy minél hamarabb segítséget kaphassunk.

*Seo's pov*

A következő dolog, amire emlékszem, hogy úgy érzem a szemhéjaimon mázsás súlyok vannak és képtelen vagyok kinyitni a szemeimet. Homlokom összeráncoltam és halk nyöszörgésbe kezdtem, ezzel is kifejezve nemtetszésemet, hogy a testem nem szándékozik együttműködni velem. Lassan próbáltam felnyitni a pilláimat és fogalmam sincs mennyi ideig próbálkozhattam, mire nagy szenvedések árán sikerült. Amint kinyitottam a szemem, vissza is csuktam mert az a hófehér fényáradat, ami fogadott rögtön a halálba küldte a retináimat. Pihentettem és felkészítettem pár másodperc alatt a látásomat a nagy világosságra, végül ismét megpróbálkoztam a szemeim kinyitásával, ami immáron sikerült is. Szét néztem és ekkor realizálódott bennem, hogy egy kórházban vagyok. Körbe néztem a kórteremben, de az ágyam melletti széknél megakadt a tekintetem. A széken Jimin ült, fejét az ágyam szélére hajtotta és egyik kezével feje alá támasztott, míg másikkal az én kezem szorította. Aludt. Normál esetben azt mondanám, hogy békés volt az arca, de ez most nem így volt. Zaklatottnak, szomorúnak tűnt. Szemei alatt sötét foltok húzódtak, de látszott, hogy nem verekedés következtében szerezte őket, hanem a kialvatlanság jelei mutatkoztak rajta. Kezemet görcsösen szorongatta még álmában is. Mélyen a gondolataim közé zuhantam, majd egyszercsak csapásszerűen hasított belém a tudat, hogy mi is történt velem, miért is vagyok itt. A felismerés szinte szó szerint darabokra szedett belülről, a mellkasom feszíteni kezdett a bennem dúló fájdalomtól, szomorúságtól és félelemtől, ennek hatására pedig hangos zokogásban törtem ki. Az ágyam mellett ülő fiú azonnal felriadt, másodpercek alatt eltűnt szemeiből az álmosság és mellém ugrott, de alakját már homályosan láttam a könnyektől, melyek ömlöttek a szemeimből. A térdeimet mellkasom elé húztam és átkaroltam őket mindkét kezemmel, így ültem ott elveszetten és megtörten, mire egy lágy érintés kizökkentett és én azonnal arrébb húzódtam tőle. Féltem.

*Jimin's pov*

Ahogy beértünk az ajtón, Jungkook rögtön kiabálni kezdett, hogy valaki segítsen nekünk, mire a körülöttünk lévő nővérek azonnal oda siettek, egyikük pedig orvost hívott. Seo-t egy hordágyra fektették és egy kezelőbe tolták, ahová mi nem mehettünk be. Szét vetett minket az ideg, azt sem tudtuk mégis hogyan foglaljuk le magunkat amíg Ő odabent van. Fel-alá járkáltunk, a falakra kifüggesztett plakátokon még az apró betűs részeket is elolvastuk, csak hogy teljen az idő. Bő 40 perc múlva a kezelő ajtaja kinyílt, két ápoló Seo-t tolta egy kórterem felé, az orvos pedig Jungkook felé igyekezett, de én is oda álltam, hiszen tudni akartam milyen állapotban van a lány. A doktor a szokásos köszönés és bemutatkozás után nagy levegőt vett majd megszólalt.

- A kisasszony állapotát stabilizáltuk, a vizsgálatok keretein belül megállapítottuk, hogy belső vérzés nincs, ami hatalmas szerencse, mert akár bele is halhatott volna. Rengeteg zúzódás, karcolás és horzsolás borítja a hölgy testét, valamint tudniuk kell, hogy Jeon Seoyun erőszak áldozata lett ezért automatikusan kapott egy tablettát is, mely megakadályozza az esetleges terhesség kockázatának fennállását. Most bent fogjuk tartani megfigyelésen, valamint esélyes, hogy a későbbiekben egy pszichológus segítségére is szüksége lesz, a trauma könnyebb feldolgozásának érdekében. Az ifjú hölgyet a 406-os kórteremben találják. - mondott el mindent az orvos szinte egy levegővétellel, majd bólintott egyet és ott hagyott minket. El sem jutott a tudatomig, hogy mi történt vele. Nem akartam felfogni és elhinni. Megerőszakolták és megverték. Még gondolatban is szívszaggató volt kimondani, nemhogy szóban. Jungkook-ra néztem, aki zokogva rogyott térdre mellettem. Hosszú vigasztalás után elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy bemenjünk a kórterembe. Ahogy beléptem úgy éreztem, hogy a szívem egy darabja megszűnt dobogni. A lelkem egy részére végtelen sötétség telepedett, mely sosem fog eltűnni onnan.
Seo kezéből az infúzió csövei lógtak és gépek hada pittyegett, mindenféle életfunkciót figyelve. Gyönyörű arca eltorzult a testi és lelki fájdalomtól, még álmában is. Rózsaszín, telt ajka felszakadt, hófehér bőrét piros sebek és lila foltok csúfították. Nem álltam készen arra, hogy ilyen látvány fog fogadni. Könnyeim szép lassan a felszínre törtek és némán sírdogáltam, miközben legjobb barátom hátát símogattam, aki az ágy szélére borulva szintén sírt. Hosszú órák teltek el így, mire Kook képes volt felállni és összeszedni magát egy kicsit. Én addigra már teljesen magamba fordultam és az önmarcangolásom legbelül már kezdetét vette. Aznap este mindketten bent aludtunk Seo-nál és figyeltük minden egyes lélegzetvételét, hátha felébred vagy magához tér, de ez nem történt meg. Másnap Kook-nak el kellett mennie, a nyáron szerzett munkahelyére behívták egy több napos projektre és ugyan unszolásra, de fájó szívvel ott hagyta a húgát, hiszen megígértem neki, hogy végig mellette leszek és vigyázok rá.
Jungkook távozása óta 2 hosszú nap telt el. 2 kínokkal teli nap. Minden percben azt vártam, hogy mikor tér magához. Nem mozdultam mellőle egy pillanatra sem. Próbáltam végig éber maradni, nehogy lemaradjak valami fontos dologról, de kudarcot vallottam. Csak egy pici időre hunytam le kiszáradt szemeim és azonnal elnyomott az álom. Nem tudom mióta aludhattam, amikor hangos zokogás csapta meg a fülem. Rögtön felébredtem, az álmosságom és fáradtságom azonnal eltűnt és azonnal közelebb mentem Seo-hoz, hátha meg tudom Őt nyugtatni, de amint hozzá értem elhúzódott tőlem. Teljesen megértem, hogy fél, hatalmas lelki és testi megaláztatáson van túl. Hátrébb léptem és fel tettem mindkét kezem, jeletve, hogy nem fogok hozzá érni, mire Ő vissza tért eredeti ülőhelyzetéhez. Próbáltam megszólalni, de csak tátogtam, ugyanis nem jöttek a szavak. Sokadik próbálkozás után hang is társult mellé.

- Seoyun, nincs semmi baj, kérlek próbálj meg megnyugodni, mostmár biztonságban vagy, senki sem tud bántani téged! Itt vagyok és vigyázok rád! - mondtam neki, mire ő csak bólintott egyet, de továbbra is sírt. Ezután folytattam beszédemet.

- Most szólok egy orvosnak, hogy felébredtél, aki ezután meg fog téged vizsgálni. - közöltem vele a tényeket, de ekkor Seo szólalt fel.

- Ne, kérlek még ne! Beszélgessünk, kérlek Jimin! Szükségem van még egy kis időre, mielőtt valaki hozzám akar érni! - mondta kérlelő hangnemben, aminek természetesen nem tudtam ellent mondani, így bólintottam egyet majd visszaültem a székre és próbáltam elterelni a figyelmét az előtte álló vizsgálatról.