Viharos szerelem [Park Jimin ff.]

15.rész

"Ha tudnád milyen különlegesnek tartalak, Jimin."

*Jimin's pov*

Az elkövetkezendő napok egészen átlagosan teltek, közvetlenül másnap reggel Dahyun hazautazott, ahogyan arra Seo kérte. A kedélyek lecsillapodtak, a szokásos rend visszaállt a mindennapjainba. Kook néha-néha hazajárt a barátnőjétől, ahogyan azt eddig is tette, mi pedig hárman - Seo, az édesanyja és én - pedig nagyrészt csak otthon ültünk. A mai nap is úgy indult, ahogyan az összes többi már egy jó ideje, mire Seo felébredt csináltam neki kakaót és a nappaliban vártam a puha takarójával, hogy mire pizsiben, álmosan letotyog, már minden készen legyen és csak le kelljen dőlnie mellém a szokásos mesénket nézni. Talán, sőt biztos is, hogy gyerekesnek tűnhet ez, hiszen felnőttek vagyunk, de számunkra ez volt a Mi időnk, egyenlőre. Ez a pár óra volt az, amit senki, de senki nem vehetett el tőlünk. Ha a Jóisten jött volna le valamiért az Égből, mi akkor is teljes higgadtsággal néztük volna tovább a mesénket. Ahogyan az lenni szokott, Seo lecsoszogott a lépcsőn a kis szobamamuszában, majd rögtön felém vette az irányt, leült mellém és miután kezébe vette a kakaóját, a karjaim közé bújt, én pedig a megfelelő csatornára kapcsoltam. A mese elindult, mi pedig teljesen belevetettük magunkat, minden figyelmünket annak szentelve. Már majdnem vége volt, amikor Seo anyukája, Mina lépett a nappaliba és intett a lánynak, hogy kövesse őt a konyhába. Nehezen ugyan, de kimászott az ölelésemből, én pedig igaz, hogy fájó szívvel, de elengedtem. Imádom a közelségét, annyira jó érzéssel tölt el, hogy tudom, az én karjaimban biztonságban van. Felemelő érzés érezni epres samponjának és barackos tusfürdőjének kombinációját a bőrén és a haján. Ahogyan hallom, hogy szuszog, érzem, hogy mennyire egyenletes a szívverése. Csodálatos érzés. Ebből a fantasztikus világból a mese egyik hangos jelenete szakított ki, és húzott vissza a valóságba.

*Seo's pov*

Épp a szokásos összebújós, mesézős maratonunkat tartottuk Jiminnel, amiket úúúgy imádok! Az utóbbi időben, mióta szerencsére minden visszaállt a normális kerékvágásba, Jimin és én sokkal, de sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, aminek nagyon örültem. Az öleléseken kívül semmi sem történt közöttünk, mert hiába telt el aránylag sok idő az eset óta, tudom, hogy minden komolyabb érintéstől megrémülnék. Szóval, nem vagyunk együtt, de minden áldott reggel összebújva mesézünk, akár az ovisok. De Vele imádok ovis lenni.

Már majdnem vége lett a mesének, amikor anyukám lépett ki a konyhából és kezével intett, hogy menjek vele oda vissza, mire én nagynehezen kimásztam Jimin védelmező karjai közül és követtem édesanyámat, ahogyan kérte. Megálltam a konyhapult előtt és egy egyszerű mozdulattal felültem rá, és vártam, vajon anya mit szeretne mondani. Csak pislogtam rá, nem tudtam mi az oka annak, hogy idehívott, végül megszólalt, én pedig a saját szerencsétlenségem miatt majdnem megfulladtam.

- Seo, Ti meg mégis mikor akartok már összejönni? A vak is látja, hogy oda vagytok egymásért. - mondta kedvesen mosolyogva, majd fulladozásomkor riadtan kapott felém.

- Jaj istenem kislányom, hát mi rosszat mondtam? Ennyire nem jól látnék?! - kérdezte teljes pánikban, és fel alá kezdett rohangálni a konyhában. Addig szaladgált idegességében, hogy rendeztem a légzésem és csak néztem őt, hátha észreveszi, hogy visszatértem a mi világunkba és már nem látok csillagokat az oxigénhiány miatt.

Amint végre anya is észre vette, hogy rendben vagyok, abbahagyta az idegeskedést és jól megdorgált, majd most kettőnk közül én tértem vissza a témához.