A Semmi a legfontosabb Valami

Minden a halállal kezdődött

Elkéstem a munkámból...

Most mondhatnád, hogy mindenki késik legalább egyszer életében tanóráról vagy munkából. Még nem halt bele senki a késésbe... De pont ez a baj. Nem halt meg senki, ami az én munkámban elengedhetetlen.

Bérgyilkos vagyok. Nem is akármilyen, a legjobb a világon. Csak olyan eseteket vállalok,amilyeneket akarok és mivel híres vagyok a magasabb körökben, elég jó bevételem jön belőle.

De most elkéstem. A Faver család. Az apa felvitte a céget és hatalmas befektetésekkel rendelkezik. December 10-én délben meg kellett volna halnia a feleségével és gyerekével együtt. De elkéstem. Tíz perc volt csupán, de már a kijelölt pont közelében se voltak.

Most mondhatnád, miért nem kerestem meg őket? Megkerestem. Még az este elmentem a házukhoz. A gyermek már aludt. A szülők egy szobában. Gyorsan dolgoztam, már így is rég halottnak kellene lenniük. Mikor végeztem elmentem a gyerekszobába és itt kezdődött a baj. A kis kölök ébren volt.

- Bácsi, kaphatok tejet? - kérdezte nyugodt hangon. Valami nem volt rendben. A gyermek szemébe néztem és megláttam. Egy kis fény, egy apró szikra ami az életet hívja. Egy halott, aki tovább él. Ebben a pillanatban döntöttem el. Őt életben hagyom.

- Gyere kicsi. Jobb ha elmegyünk - mondtam neki és kinyújtottam felé a karom.

- Mama és papa nem jön? - ártatlanul kérdezte.

- Nem, rám bíztak, hogy vigyázzak rád, mert ők nem képesek rá - mosolyogtam.

- Miért? Hol vannak? Megint üzletelnek? - ásított egyet, de elindult felém.

- Nem Hail. A szüleid már a Halál markába kerültek - nagyobb lett a mosolyom. A kis ötéves megtorpant. - De ne félj. Én vigyázok rád. Mi lenne ha haza mennénk? Az én otthonomba - ismét kinyújtottam a karom. Fél pillanattal később már rajtam csimpaszkodott és szorosan átölelt. Felkapva őt megindultam kifelé.

Kiértünk a lakásból és már egy utcával arrébb jártunk mikor a rendőrök megjöttek. Csak sétáltam tovább. Az egyik rendőr észrevett minket és gyorsan utolért.

- Elnézést, nem vett észre valamit pár perce? Valakit aki sietve távozik abból a házból, - mutatott a kisfiú régi háza felé - lövéseket vagy bármi mást?

- Nem vettem észre semmi ilyesmit - mondtam mosolyogva. Hail elaludt közben a karomban.

- Megkérdezhetném a nevét uram. Így is, hogy nem jut eszébe semmi elsőre, ön az egyetlen lehetséges tanú - mondta komolyan.

- Azriel vagyok - felcsillant a szeme és már tudtam, hogy ez a rendőr hívő.

- Mint az angyalt? Az ön családja is hívő? - kérdezte kicsit lelkesebben.

- Nem, mivel látja én nem vagyok angyal. Ez csak egy becenév. Alexander Hyme vagyok uram.

- Hogy lett az Alexanderből becézve Azriel? - kérdezte értetlenül.

- Valaki régen így hívott és azután rám ragadt, de változnak az idők. Most már csak egy szokás és mindig helyesbítenem kell.

- Értem - mondja majd rá néz Hailra és elmosolyodik. - Szép fia van.

- Igen, gyönyörű. Örülök, hogy sikerült örökbe fogadni. Tudja egyedül nevelem - mondtam mosolyogva.

- Ó, nem tudtam, hogy örökbe fogadta. Nagyon hasonlítanak - mondta mosolyogva. Folytatta volna, de a társai szólították. - Ideje mennem. Viszont látásra Mr.Hyme! - intett felém majd elindult visszafelé.

- A minél későbbi viszont látásra Mr.Kohl! - kiáltottam oda, mire megdermedt és visszafordult felém, de már elmentem onnan, kérdések közt hagyva a rendőrt.

Viszonylag gyorsan hazaértem, mivel sajátos utazási módszerem van. A házamba érve már alig vártam, hogy elengedhessem magam kicsit... De nem tehettem. Az egyik idióta beosztottam várt a konyhámban.

- Mit keresel itt Arol? - vontam fel a szemöldököm.

- A te karodban pedig miért van egy gyermek, Főnök? - kérdezett vissza. Ő a legilletlenebb az összes beosztottam közül, de éppen ezért szeretem.

- Ha nem lenne egyértelmű Hail mostantól velem fog élni, de szerintem én kérdeztem előbb - nézek rá számonkérőn.

- Nyugalom Alexander, csak a többiek küldtek, hogy mondjam el már csak a te részed van hátra a mai munkából - nevet rám.

- Mintha magamtól nem tudnám.

- Épp ezért szólok.

- Nem nem szoktam tudni, hanem nem szokott kedvem lenni hozzá - mondtam, miközben elmentem lerakni a gyermeket a vendégszobába. - Amúgy is csak fél perc az egész, sőt még annyi sem - intek a kezemmel és örömmel elmosolyodik.

- Köszönjük főnök a pontos munkát! - meghajolt és már várom, hogy elmenjen, de nem akart mozdulni. Kérdőn néztem rá. Felnézett és már láttam az arcán, hogy kitalált valamit, ami nekem nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Lehetek a gyerek keresztapja, Főnök?

- Miért ne. Ha szeretnél - vontam vállat, mire meglepődött. - Könnyebb lesz vele elfogadtatni a helyzetet, ha valaki mással is beszélhet, akit családnak tekint, nem csak velem. A szüleinek ma volt a sora - ő erre értőn bólintott.

- Megtiszteltetés uram - meghajolt, ez volt azon ritka alkalmak egyike mikor tisztelettel szólt hozzám. - Megtudhatom, miért kímélte meg a gyermeket? Ha jól emlékszem őt is meg kellett volna ölnie.

- Kellett volna... De valami... Valami volt a szemében.

- A szemében?

- Az a kis szikra... Élni akart... - megráztam a fejem. - Tudom, mindenki, aki találkozik velem élni akar, de ő más. Az a fény olyan volt, amit már rég láttam - ezzel megértette.

- Á, Jézus szindróma.

- Ennek semmi köze ahhoz az esethez. Csak tudnám miért emlegeted fel a vallásokat annyiszor. Az a becenév is... Annyit használtad, hogy rám ragadt és akaratlanul is úgy mutatkoztam be - morogtam.

- Melyik? Thanatos vagy Anubis? - vakarta meg a fejét miközben felemelkedett és leült a kanapéra.

- Egyik se, ezeket rég használtad. Azriel-ként mutatkoztam be.

- Legalább ez valamennyire normális névnek hangzik! - mosolyog miközben leülök mellé.

- Igaz - elgondolkodtam. - Na nézzük milyen móka vár holnap! - kiáltottam lelkesen és elővettem a legújabb dokumentumokat.

- Arol! - szólok oda beosztottamnak kicsit haragosan.

- Igen, Főnök? - kérdi érdeklődve.

- Tűnj a házamból! Én is szeretnék pihenni. Már tíz perce máshol kellene lenned! - mutattam az egyik papírra előttem.

- Már kezdtem csodálni, hogy kapok egy kis szabad időt - sóhajtott.

- Fogsz, ha Hail veled akarna lenni, de az nem most van. Nyomás!

- Értettem, értettem. Megyek már - mondta és a következő pillanatban már nem volt sehol.

Felálltam és elmentem ellenőrizni a kis kölköt. Nyugodtan aludt az ágyban, ami mától az övé. Elmosolyodtam. Ilyen ártatlan kis lélek. Ha tudná mit kell tennem, ha tudná ki vagyok... Egy nap úgyis kiderül. Egy nap mindenki megismeri a valódi ént... bár lehet ő előbb, mint a többi ember. Hát teljenek az évek, s lássuk meg mit szól az örökbe fogadáshoz a világ... és ami zavaróbb, hogy mit fog szólni a testvérem.

De addig is az új nap, új világ,
a halál jő és megy tovább,
Az élet kél és küzd a lét,
Ilyen volt mindig is a kezdet és a vég.