Szabó P. Szilveszter Oneshots

Egy novella

Odakint esett a hó. A nap már rég lement, csak az utcalámpák adta fényben játszó hópelyheket lehetett látni, melyek egységes, mindent elfedő fehérbe borítottak mindent. A képet az ablak előtt lógó jégcsapok keretezték.
Ezzel szemben a konyha világos volt, és kellemesen meleg. A székre felkuporodva ittam egy bögre teát, bámultam kifelé, és azon gondolkodtam, vajon mennyire jó lenne egyszer Szilvesztert elrángatni hógolyózni. Szilveszterre gondolva letettem a teát, és elindultam megnézni, mit csinál.
A nappaliban találtam rá, a kanapén ülve. Teljesen elmerült az írásban. Nem szerettem volna megzavarni, így nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és onnan néztem őt. Gyönyörködtem benne, milyen súlytalanul siklik a kezében a toll a papíron. Olyan aranyos volt, ahogy néha az írással meg-megállva, a szemöldökét ráncolva elgondolkodott a következő gondolaton, majd ismét nekilendült. Végül lerakta a tollat, és két kezébe véve a füzetet, olvasni kezdte.
- Kész van? - érdeklődtem.
- Azt hiszem... - Nézett fel az olvasásból, majd lerakta maga mellé a befejezett irományt, és hátradőlt. Odamentem hozzá, szemből beültem az ölébe, és átkaroltam a nyakát.
- Annyira szeretem nézni ahogy írsz. Olyan édes vagy mikor gondolkodsz.
- Nem értem mi olyan jó benne - nevetett fel zavartan Szilveszter. - Nem csak ilyenkor szoktam gondolkodni, még ha nem is látszik néha - döntötte oldalra a fejét. Pillantása először a számra vándorolt, majd tekintetét az enyémbe fúrta.
- Tudom, de ilyenkor máshogy csinálod. Amikor írsz, akkor látni igazán, mi zajlik le benned. - próbáltam neki elmagyarázni.
- Szeretlek - suttogta, majd a választ még sem várva megcsókolt.
Tetőtől talpig elöntött a forróság. Akárhányszor megcsókolt, azt éreztem, hogy csak mi vagyunk ketten, és semmi más nem számít. Szilveszter a derekamra csúsztatta a kezét, én pedig beletúrtam a sűrű fekete hajába. Szilveszter minden érintéséből sugárzott a szeretet és a gyengédség. Végül én szakítottam meg a csókot, de csak azért, hogy ismét a szemébe nézhessek. Megörjítettek azok a szemek. Úgy éreztem, mintha ablakok lennének a lelkére, melyeken csak azt engedi tisztán átlátni, aki igazán közel áll hozzá, a többiek pedig csak homályosan tekinthetnek be.
- Én is szeretlek - suttogtam az ajkaira - A világon mindennél jobban szeretlek Szilveszter.
Szilveszter arcáról csak úgy sugárzott a boldogság. Olyan jó volt így látni. A boldogsága engem is felhőtlenül boldoggá tett. Ezúttal én hajoltam a szájára.
Az egész estét a kanapén töltöttük egymás fülébe susogva, csókokat adva egymásnak. Végül Szilveszter ölében aludtam el, a karjaival magam körül, a fejemet a vállgödrébe hajtva. Úgy volt tökéletes ahogy volt. Érezni magam körül az erős karjait ahogy tartanak, a mellkasa egyenletes emelkedését és süllyedését, beszívni a semmihez sem hasonlítható illatát, ezt semmire sem cseréltem volna el. Ennél több nekem nem is kell.