°ｕｎｓｔｅａｄｙ°

• ｏｎｅ •

-Jó napot, Amelia Davies vagyok, és érdeklődni szeretnék hogy még mindig szabad-e jelentkezni az állásra.-húztam ki magam bátran, de ez csupán a külsőmön látszott, belül reszkettem, és imádkoztam hogy sikerüljön.
-Üdvözöm Amelia. Mrs. Wilson vagyok, de szólíts nyugodtan Margaretnek.-mosolygott rám egy alacsony, de annál inkább pozitív kisugárzású nő.
Bólintottam.
-Az állásra eddig rajtad kívül csak egy lány jelentkezett, de a kifogásolható magatartása miatt visszautasítottuk jelentkezését. Ezzel szemben, te rendkívül szimpatikusnak tűnsz, holnap megmutatom a házat, és ott majd megbeszélünk minden fontosabb feladatot.-mosolygott rám Mrs. Wilson. Vagyis dehogy. Margaret.

Fél évvel később:

-Ava! Mia! Merre vagytok?-kiáltottam boldogan.
Fél éve az időm nagy részét a Wilson házban töltöm, sőt, igazából ott is lakok, onnan megyek suliba, bárhova. Annyi lenne a feladatom, hogy takarítsak, és főzzek, ami azért valljuk be nem olyan nagy dolog. De ha az ember már lassan fél éve lakik egy házban bizonyos emberekkel, akkor azok a szívéhez nőnek, és automatikusan odafigyel rájuk, és segít nekik. Így történt az is, hogy Avat, és Miat minden nap elviszem a kedvenc cukrászdájukba délutánonként. Mindketten 5 évesek, és igen. Ikrek. Néha még én is összekeverem őket, annyira hasonlítanak egymásra. Tündériek.

Az emeletről halk kuncogást hallottam, szóval mosolyogva felmentem a lépcsőn, és a kicsik szobája előtt megállva hallgatózni kezdtem.

Apropó.
A Wilson ház. Mit is mondhatnék. Ha egy szóval kéne jellemeznem, a mesebeli szó mindenképp illene rá. Mert tényleg mesebeli az egész ház. Általában a világosabb színekből lettek összeállítva a szobák, a konyva citromsárga, a nappali krémszínű. Bőven van annyi hálószoba, hogy nekem, és az anyukámnak is jusson belőle. Ezért is élünk itt. Lehetne külön házunk, de úgyis az egész napunkat vagy itt, vagy a suliban/munkahelyen töltjük, és mivel pluszban a Wilson családdal is nagyon jóba vagyunk, ezért adta magát a helyzet.

Na de visszatérve.
Jól tippeltem, a két kicsi, tényleg a szobában voltak, hangosan kacagtak azon, hogy nem bírták felvenni a kis szoknyájukat.
Elvigyorodva odaléptem hozzájuk, és két könnyed mozdulattal felhúztam rájuk a szoknyákat, cserébe pedig kaptam egy-egy puszit.
-Indulhatunk?-kérdeztem.
A lányok válasz helyett csak elsprinteltek mellettem, és legközelebb csak a bejárati ajtónál értem utól őket.

A cukrászda csupán 10 percre volt tőlünk gyalog, szóval nem buszoztunk, így legalább le tudtam őket fárasztani.

-Rendben. Akkor mindketten megmondjátok mit kértek, kikérjük, megeszitek, és utána hazamegyünk, mert ki kell takarítanom a bátyátok szobáját, mielőtt hazaér az edzésről.-jelentettem ki, mire a két kislány szája lekonyult, de azért bólintottak.-Cserébe holnap elmehetünk a játszótérre.-adtam be a derekam, mire mindkettőjüknek felcsillant a szeme, és boldogan mentek be előttem az édességekkel teli boltba.
Nem jártunk gyakran a játszótérre, egyrészt mert messzebb volt, másrészt ha a Wilson lányok egyszer bekerülnek oda, onnantól haza se akarnak jönni.

Végül a szokásosat kértük. Mia egy meggyes csokis tortát, Ava pedig egy citromos csokis tortát. Nekem pedig a szokásos koffein adagom, azaz egy kávé.
Leültünk egy kerek asztalhoz, és miközben a finomságokat fogyasztottuk, a kicsik vidáman kacarászva meséltek arról, hogy mik is történtek ma az oviban. Örömmel hallgattam őket, néha pedig hangosan felnevettem mondataikon.

                               •••

Hazaérve Avat és Miat lefektettem aludni, és a "felszerelésemet" megfogva nekikezdtem a takarításnak.
Különösen jó kedvemben voltam, benyomtam halkan a rádiót, és először a konyhát, aztán a nappalit, a fürdőszobákat takarítottam ki, végül jöhettek a hálószobák.
Anyáéval és az enyémmel gyorsan végeztem, mi általában rendet tartunk a szobánkban.
A kicsikéhez már több idő kellett, tekintve hogy kábé minden második lépésnél ráléptem egy játékra, és óriási gratula nekem, hogy egyszer sem sikoltottam fel, ezzel felébresztve őket.