KawaiiMaffia

~MÚLT 1.~

By: SayakoAsami

Asami szemszöge:

Október 25.

Azon a napon talán az egész életem megváltozott.
Mindig is éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Mintha a szüleim bábja lettem volna. Hogy sosem illettem bele a puzzleba. Visszahúzódó, ám olykor vulkánként kitörő térmészetem volt, nem sok baráttal.
De amikor megláttam őt, mintha magamat láttam volna. Ahogyan nemes egyszerűséggel átvágta az ember torkát, és amint meglátott, elfutott.
Azóta sem láttam, mostanáig.

November 17.

A fodrásztól jöttem haza, ahova akaratom ellenére küldtek a szüleim szokásukhoz híven. Erkölcsös nevelésben részesültem, barátságos, engedékeny személyiséget próbáltak kialakítani számomra, természetesen sikertelenül.
Az eső szakadt. Az esernyő majd' odafagyott a kezemhez, a hideg levegőtől azt hittem, megfagy a tüdőm. És akkor ott volt ő...
Az esőben állt, érdektelen arccal, az eget pásztázta, nem érdekelve őt, hogy egyenesen az arcába esik az eső. Szakadt, régi ruháiról csöpögött a víz.
Az fejét felém fordította, és bámult. Érzelmet nem mutatott az arcán. Csak mintha a szemeiből tükröződött volna, mennyire fáradt.
A szánalmas látvány... mégis gyönyörű volt.
Megint a mérhetetlen rokonszenv töltött meg. Hogy én ismerni akarom ezt az embert, mert különc. Mint én, akit mindenki utált, csak mert gazdag családból származom. Akit mindig megvertek az ebédpénzéért, és én sosem fizethettem vissza azt, amit velem tettek.
- Nesze... - dobtam oda a pénztárcámat. - Nekem nem kell. - fordultam el.
- Idióta vagy. - szedte fel a földről a vízáztatta bőrholmit, majd kinyitotta.
- De kérek valamit cserébe. - mondtam, majd újra felé fordultam.

--------------

Itt kezdődtek kalandjaink. Hogy elszöktem a szüleimtől, semmi pénzem nem maradt, és egy darab ruhám volt.
A nevemet sosem mondtam el neki. Mármint az igazit.
Amióta ismer engem, Asaminak hív, mert azt mondtam neki, hogy ez a nevem. De mindketten tudjuk, hogy nem így van, ahogy az ő neve sem Ako valójában.
A rejtekhelyünk egy régi raktár, amit jól berendeztünk a talált/lopott dolgokból. Az életemet kiszínezte ez az egész.. mintha most kezdtem volna el élni.
És hogy hogyan alakult a maffia?
A hozzánk csapódó emberekből.

Sosem akartam, hogy létrejöjjön.. úgy tekintettem Akora, mint a kishúgomra. Az egyetlen családtagomra, aki megért, és féltem, hogy ez elmúlhat hogyha mások is csatlakoznak a bandánkhoz.

Június 19.

- Szóval alapítunk egy maffiát! - rontott be a szobámba aznap Ako.
- Mivan? Begombáztál? - néztem rá, miközben felkönyököltem a kalandos út során elrabolt ágyon.
- Na szóval.. arra gondoltam, hogy összeállhatnánk egy bandává más emberekkel is.. - tett le egy papírt elém, amire külömböző fegyverek nevei voltak felvésve.
- Zseniálisan rondán írsz - motyogtam, közben pedig próbáltam kivenni a szavakat.
- Ezeket szerezd be.. - kezdte, majd elgondolkodott. - mindenek előtt kell eeeegy.. detektív féleség! - tapsolt egyet, majd kiviharzott a szobámbol.

Bevallom, aznap semmi kedvem se volt egyáltalán élni. Bekapcsoltam a tvmet (ennek is érdekes múltja van), majd egyből a hírcsatornára léptettem.
Vártam, hogy szerepeljünk.
Nem kellett sok, valójában elég hamar feltűntünk a képernyőn.
- AKOOOO!!! - ordítottam kifelé.
- MI VAAAAN? - ordított vissza
- BENN VAGYUNK A TÉVÉBEEEEN!! - "válaszoltam", majd a következő pillanatban Ako berohant a szobámba.
A lány felnevetett
- Jaaaj, ez a bútor szállítós eset! - fogta a hasát a nevetéstől.
Így igaz.. a bútorainkat (jelen esetben most a legújabb mosogatógépről van szó) általában költöző emberektől lopjuk.
- Apropó, Asami.. - csillapodott a lány - Elkezdtem ezt, nézd! - Mutatott egy papírt, amire az volt írva, hogy "Új tagokat keresünk"
- Te idióta vagy.. - mutattam a papírra.
- Miiéééért? - biggyesztette le a száját.
- Jó hogy a "lakcímet" vagy a telefonszámot nem írod rá..
- Akkor hogy oldjuk meeg? - kérdezte
- Talán.. - gondolkodtam.. - Azt hiszeem, van egy megoldás, bár én ennek az egésznek nem vagyok a pártolója. Lehet, hogy rendőrök.. beilleszkednek, később pedig felfedik maguk és megölnek...
- Csitt! - fogta be a szám. - Cs sss! Kuss! - Aztán amikor megbizonyosodott róla, hogy semennyi beszédszándékom nincs, kiviharzott.
- Hé! Ako! Hallod? AKOOO! - ordibáltam, de semmi. - Fff... ez teljesen meghibbant - dőltem vissza az ágyra, és újra a papírt kezdtem tanulmányozni.