HALLUCINÁCIÓ | Teddy Lupin

ZERO.

Teddy egy erdőben volt. Eltévedt, de teljesen nyugodtan járt kelt a fák között. Sötét volt, de Teddy nem félt.
Kékes fényt látott meg két tölgy törzse között. Bizakodva ment oda. Megragadta pálcáját, hogyha ellenség lenne ott. Már meg volt riadva.

Bekanyarodott, és a fény egyre csak nőtt és nőtt. Ahol volt, ott a fák körben ki voltak vágva. A kör túloldalán apját és anyját vélte felfedezni. Úgy álltak, mint az asztalán lévő képen, és ugyanazt a mozdulatot ismételgették újra, meg újra.

- Apa? - közeledett feléük a fiú. - Anya?

Lupin és Tonks még csak oda sem fordultak. Csak egymásra néztek, és nevettek. Teddy úgy látta, mintha két dimenziósak lennének. Kétségbe esett.

- Apa! - ordította magából kikelve. - Anya! APA, ANYA! APA! - aztán legyengült, és elterült a földön. Tovább nyöszörgött, de egyre erőtlenebbül és...

Zihálva nyitotta ki szemeit. Felemelte a fejét, és a pálcájáért nyúlt.

- Nox! - suttogta alig hallhatóan, de határozottan.

A pálca végén kis láng gyúlt. A fiú felállt az ágyról, majd lassú, remegő léptekkel próbálta halkan megközelíteni az emeleti fürdőt. Belenézett a tükörbe. Éppen borostája volt, tegnap este növesztette, csak úgy unalmában. Végigsimított az állán. Kinézett az ablakon, hogy meggyőződjön arról, hogy még mennyi idő teliholdig. Nyugodtan tisztázta, hogy még van ideje.

Rákönyökölt a csapra, és két kezébe temette az arcát.

- Még csak alig van nyár, basszus! - motyogta maga elé. - Küldök egy baglyot Frednek...