Mindenhol, de mégis sehol - Pál utcai fiúk

Bevezető

Mikre nem képes az iskola? Eléri, hogy az életet két külön világnak tekintsd, ezáltal minden nap átlépd az iskola határát, ahol tanulni kell, figyelni és viselkedni. Ellenben a kinti világnak, sokkal külőnbőzőbb helyei és feladatai vannak, minthogy három szóba beleférjen. Ott néha lehetsz gondtalan gyermek, néha meg felelősségteljes felnőttnek kell lenni.

A kicsengő rekettes hangja tölti be az iskolát, a megkönnyebbülés és öröm szinte tapintható az egész épületben. Pár osztálytársam leinti a tanár, hogy még egy percet kér, amíg befejezi az óráját. Csalódottan és izgatottan mocorognak páran, miközben lopva egymásra néznek. A padtársam se tesz másként, Bokára tekintget folyamatosan. Ebből egyertelmű, hogy valamit megint terveznek. Sóhajtok, majd feltünés nélkül kinyitom a könyvem, és a betűknek szentelem a figyelmem. A tanár felyét csóválva lép ki a folyosóra, körülöttem meg a hangzavar elkezdődik. Mindenki az előbb említett fiúhoz szalad, aki el kezd nyugodtan magyarázni.
- Nem hagyhatjuk, hogy azt higyjék erősebbek nálunk! - kiáltja egy fiú, aki a Csónakos névre hallgat. Felemelem tekintetem a könyvről és szét nézek a tarsaságon. Boka a helyén ül és visszafogottan csitítgatja a többieket. Kolnay veszekszik egy fiúval, aki a Barabás névre hallgat, lehet csak megszokásból. A padtársam, Csele hallgatja a sok mondanivalót, de nem szól, amíg gigerlisége meg nem látja a megfelelő pillanatot, a hatásos mondathoz. Weisz, Geréb és Csónakos meg mintha mindenki más helyett is vitatkozna, akkora hangzavart alkotnak. Elmosolyodok. Rég láttam ekkora lelkesedéssel gondolkodni őket, mert amióta Nemecsek már nincs, nem volt okuk terveket szőni. Nem tudok sokat a dolgaikról, de annyit igen, hogy a területükön elhalasztották az építkezést, ezért újra játszhatnak ott. Az ellenséges csapat, pedig szintén visszakapta a maga területét. Ezért mindenki boldog. Azaz csak majdnem. Boka szemeiben azóta látom a bánatot, mintha kicsit felnőtt volna. Eddig is visszafogott és határozott volt, de már mintha bölcsebb is lenne. A többiek talán fel se fogták igazán a történteket, mert azon kívül, hogy néha csak hallgatagon ültnek, semmi változást nem láttam. Bár, lehet nem is kell ennél több.

- Bebizonyítottuk, hogy erősebbek vagyunk náluk!
- Legyőztük őket! Senki másé nem lehet a Grund, csak a miénk!
- Van pofájuk az a csata után is belénk kötni!? Mit képzelnek!? - Csónakos, de nem csak egyedelül ő, úgy belelovalta magát a veszekedésbe, hogy fel se tünt nekik a tanár, aki még becsengő előtt érkezett. Érdeklődve vártam mi lesz. A tanár nyitná a száját, de ugyanakkor kiált fel Boka is, hogy le fognak bukni ha így folytatják, de a rekedt csengő hangja, elnyomja a figyelmeztetést a tanár számára. Minden fiú az táblánál álló morc alakra néz, majd megszeppenve sietnek a helyükre, hogy ott vigyázban álljanak. Végig nézek rajtuk a jelentés alatt, hogy utána megállapíthassam, hogy mindegyikük arca piros a feszültségtől és a következő szünet unalmas várásától. Sose tartoztam közéjük, de mégis kicsit egynek érzem magam velük, annyit figyeltem őket csendben, ellenben a többi lány osztálytátsammal, akik csak a a helyességet figyelik. Persze biztos akad olyan, aki nem így van vele, de én nem tudhatom még azt is. Bár lehet, hogy az előttem ülő lánynak van valami mélyebb köze Cseléhez, de ez számomra titok marad.

Hazafelé menet, meglátom két bátyám, Pásztor Márkot és Pásztor Ádámot. Nem sokkal előttem sétálnak és elmélyülten beszélgetnek. Nem szólítom meg őket, fölösleges lenne. Az se biztos, hogy visszaköszönnének, ezért inkább némán megyek mögöttük, amíg teljesen véletlen ugyanabba a házba fordulok be, mint ők.

Édesanyánk itthon van, mint mindig. A konyhából finom illatot árasztó leves fő, amitől számban megindul a nyáltermelés, miközben cipőm leveszem és eltűnök a víznél, hogy tiszta kézzel ehessek majd.
- Előbb mossatok kezet utána ehettek! - hallom meg Anyát, amint szokásosan leteremti testvéreim. Elgondolkozok, hogy egy ilyen szerető szülő mellett, hogyan lehetnek ilyenek. Addig értem, hogy Apánk nem egy kedves ember, de tovább nem tudom a történetet.
- Állj arréb, hogy odaférjünk - hallom meg Márk hangját a hátam mögött, majd mire megfordulok, erős kezével arrébb is nyom. Nem ellenkezek. Felesleges.

Este felé jár már az idő, már megtanultam amit meg kellet, ezért elkéreckedek sétálni. Engedélyt megkapom, mint mindig. Bejárom a környék gyér fényben haldoklónak tetsző utcáit. Elsétálok a Grund előtt, majd a Füvészkert környékére tévedek. Ott meglátok egy Apukát, aki mergesen járkál föl és alá. Ekkor ő is észrevesz. Ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyna, hozzám siet és el kezd faggatni.
- Nem tudod, melyik a Füvészkert?
- A szomszéd utcában van.
- Oda tudsz vezetni? - erre csak bólintok, majd elindulok a megfelelő irányba. Hallom ahogy követ az ismeretlen. Amíg kérdezett, szemei szikrát szórtak. Mi történhetett? Lehet, hogy a bátyjaimnak is köze van hozzá? Leinteném magam, mondván biztos nem igaz, de jobban ismerem őket ahhoz, minthogy kizárjam ezt a lehetőséget.
- Itt is vagyunk - állok meg egy nyitott fa kapu előtt. A férfi bólint, de nem mozdul. Engem néz. Kezdek zavarban lenni. Nem tudom mit kéne csinálnom, de szerencsére megszólal.
- Be tudsz menni és kihívsz két fiút? - megdöbbenek a kérésen, nem nagyon tudom hova tenni.
- Kikért kéne? - kérdezem, de hangom megremeg közben. Nem értem, miért nem megy be maga.
- A két Pásztorért - számítottam erre, mégis megdöbbentem mikor hallottam a nevet. Bizonytalanul és kicsit akadozva tudtam ezért megkérdezni, miért is kéne kihívnom őket. Erre elmosolyodott és úgy válaszolt.
- Nem akarlak megijeszteni, ezért elég ha kihívod őket - bólintok és elindulok az ismeretlen hely felé. Sose jártam bent. Miért is tettem volna? Nem volt se indokom, se kedvem. Most az ok megvan és egy kis bizsergést is érzek. Izgalmat. Végre láthatom, a híres neves Vörösinges bandát.

Mikor elértem a szigetet körülvevő vizet, megláttam a fák között a fényt, ami azt jelenteti, át kell jutnom. Elindultam az egyik irányba, hidat keresve, mert nekik is át kellett jutni valahol.

Békák ugrottak utamból a vízbe. Otthonosnak érezvén a partot, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a hidat, amin két piros ruhás őr volt, kezükben lándzsa és egy lámpa adta fényben őrködnek. Éreztem, amint szívem megint hevesebben dobog, mégis elindultam a kis híd és a két őr felé.