Mindenhol, de mégis sehol - Pál utcai fiúk

Egy család

Mikor meglát a két őr, lándzsáik elálja utamat. Megvárják, amíg szembe állok velük, csak azután kérdeznek.
- Ki vagy?
- Pásztor Kata - felelem őszintén. Igazából, kicsit remeg a kezem. Ha valakivel beszélgetnem kell, mindig összerándul a gyomrom, főleg ha két idegennel, akár most.
- Pásztor? - kérdezi egyikük bizonytalanul. Én csak bólintok, ezért folytatja. - Miért akarsz bemenni?
- Két bátyjámért küldött be, egy nem épp Mikulás kinézetű férfi - nem értették, miért, pont a Mikulashoz hasonlítom, de igazából lényegtelen volt. Nem faggatott, helyette bekiabált a szigetre.
- Be akar menni egy Pásztor Kata névre hallgató lány!
- Hozzad! - jött a kevésbé udvarias válasz, ami után az egyik piros ruhás megfogta a bal csuklóm és úgy vezetett át a hídon. Néhány lépésnél hallottam, ahogy megreccsen a fa, de nem ettől dobogott sebesen a szívem. Zavarban voltam, mert hülye volt az egész helyzet és nem hittem volna, hogy több emberrel is beszélnem kell majd.

Egy kis tisztáson ült a csapat, pirossal színezve a zöld környéket és a fekete éjszakát. Egyikük egy farönkön, többiek körülötte a földön. A keresett páros közvetlen a rönkön ülő elött, aki most felállt és elindult felém. Arcán gúnyos mosoly, amit nem tudtam hova tenni.
- Minek köszönhetem a látogatásod? - pimasz volt a tekintete és lekezelő. A gyomrom parányi volt, a hangom remegő, de mégis inkább vissza vágtam, semmit a szavaimmal is megalázkodjak.
- Te, semminek. Két csapattagodat várják a kapuban. Csak ezért jöttem - a szemébe néztem. Érdeklődést láttam a  smaragd zöld színben. Ezen kicsit felbátorodtam, már nem makrancoskodott annyit a gyomrom.
- Pontosan kiket? - behízelgő mosoly.
- A két Pásztort.
- Csak ennyi?
- Esetleg vártatok, hogy kéne lennie még valaminek? - ezen elnevette magát, majd megveregette a hátam. Valamit éreztem akkor, de nem tudom mit. Lekezelő volt, de mintha nem ezzel lenne kapcsolatban.
- Pásztorok, menjetek ki. Addig a hugocskátok itt marad, vigyázunk rá - kicsit megijedtem erre a mondatra, de próbáltam elterelni a figyelmem azzal, hogy Márk arcára nézek. Fintort láttam csak rajta. Mi másra is számíthattam?
- Visszamehetsz az őrhelyedre - mondta csendesen a vezér, kinek nevét semmiképp se akartam kiejteni. Magamban sem. Akkor valósággá vált volna, ahogy tenyerét a hátamra teszi, és csak annyira erőszakos a mozdulat, amennyinél fel se merülhet bennem, a szabadulás gondolata.

Leültett a farönk mellé, de tenyerét nem vette el hátamról. Határozott volt az érintése, bőre meleg. Valahogy jól esett... volna, ha nem rablánc a végtagja.
- Akkor, hol is tartottunk? - ezután egy közömbös beszélgetés történt. Tíz percig is várhattam, mire visszatértek bátyjaim, akik most a menekülést jelenthetik. Mikor megjelentek, nem lepődtem meg kinézetükön. Ruhájuk piszkosabb lett és Ádám szájából vérszivárgott. Moraj futott végig, de a vezér tárgyilagos hangjától egyből néma csend lett.
- Egy szülő a Pál utcából? - csak bólintást kapott válszul, ezért folytatta. - Kié?
- A Bokáé. Nem akarja, hogy kicsi fiát még nagyobb megrázkódtatás érje miattunk - mindenki röhögött, kivéve én és Áts. Mert bizony már valóság.
- Ezért balhéztatok vele?
- Ő ütött először - Márk hangja bizonytalan. Tehát fél tőle. Erre én is elmosolyodok. Áts rám néz, és valószínűleg félre értelmezi.
- A gyűlés vége és meg ne tudjam, hogy bármilyen bunyóba keveredtek - mindenki tiszteleg. Ő meg elenged, de ez csak egy pillanat, mert utána már a csuklóm fogja. Ránézek. Nem viszonozza. Elindul ki a szigetről. Lóhalála sétában. Érzem szorításán, hogy próbálja visszafogni magát, de nem tud gyengéd lenni. Nem értem mit akar tőlem, de hagyom vezetni magam.

Kiérünk a Füvészkertből, majd egy, szűkebb utcába érünk. Itt elenged, de kicsit a falhoz lök közben. Érzem, ahogy vállamon lehorzsolódik a bőr, nem ez a megfelelő pillanat megrémülni, kezem mégis a sebhez teszem. Látom, ahogy látja ezt a mozdulatom, de nem szentel neki nagyobb figyelmet.
- Nem tudom, pontosan milyen viszonyod van a két Pásztorral, - én is Pasztor vagyok, de úgy látszik ez inkább fogalom náluk, mint név - de nem akarom, hogy ez bármit befolyásoljon. Semmit se befolyásolhat!
- Eddig se folyásolt be semmit.
- Viszont eddig neked semmi közöd nem volt egyik csapathoz se... - megdöbbenek. Hátrálok egy lépést.
- Mostantól se legyen - miközben mondom, hátra arcot csinálok és elsétálok. Nem futok, nem loholok, csak sétálok. Érzem a tekintetét hátamon, de nem fordulok meg. Legfeljebb imadkozok, hogy ne jöjjön utánam.

Mit akarhatott pontosan mondani? Lehet, megérezte, hogy megtetszett az a hely? A kis víz, az apró békákkal, a fa hidacska, mely beleillik a kis erdőbe. Jó lett volna nappal is bejárni, egy jó helyet keresni és leülni olvasni. Ezt inkább máskor kéne kiagyalnom, most elég annyira rájönnöm, mit akart tőlem és miert hitte, hogy én bármit befolyásolok?

Mikor beléptem az ajtón, senki sem várt. Biztos lefeküdtek a szüleim, ezért halkan csuktam be a bejárati ajtót. Felmentem a szobámba és rávagódtam az ágyra. A lámpám égett, ezért a plafont tanulmányoztam. Eddig, sose beszéltem még Áts Ferivel, akitől még a bátyjáim is tartanak. Valogy a kisugárzása megfogott, annak a fiúnak. Egyszerűn magával ragadott. Persze, nincs okom áradozni róla, de érzem, hogy újra szeretnék majd vele találkozni. Van benne valami olyan, ami engem magával ragadott. Nem tudom mi az a valami, de ettől még megfogott.

Ekkor nyílik az ajtó és szobámba beviharzik két testvérem. Izzadtak és kimelegedtek. Valószínűleg futottak. Arcuk pirosas színt visel, amit ráfoghatok a sok futásra, megha nem is vészes igazából.
- Mi történt miután Áts kivezetett téged? - kezd a közepén Ádám, kitől ritka a beszéd. Inkább egy árnyéknak mondanám legtöbbször.
- Semmi lényeges - válaszolom egyszerűen. Nekik nem tetszhetett, mert Márk közelebb jött, megfogta a pólóm a nyakamnál és közelebb húzott magához.
- Nem maradt volna kettesben veled csak úgy! Bökd ki! Mit tett és mit mondott! - szemeibe nézek. Egy vadállat tekintete viszonozza ezt, melytől nem félek most, inkább csak mély bánatot érzek. Hiába egy a családnevünk, ha nem vagyunk egy család.
- Nem hallgattam végig. Faképnél hagytam - erre mérgesebb lesz és jobban szorítja ruhám.
- Ne hazudj! - szinte kiabál. Csodálnám, ha nem ébrednének erre fel a szüleink, bár valószínűleg nem fognak, ahogy soha maskor sem. Persze, ez most nem számít, ennél többről van szó. Egy olyan érzésről, ahol kicsit mindenkivel összeköt valami, de senkivel sem tud kialakulni kapcsolat. Még itthon se. Egy fedél, de semmi többi. Nem félek tőlük, de a torkom sokszor összeszorul miattuk. Sajnos, ezt nincs esélyem megváltoztatni.
- Márk, ha megpofozol se tudnék mást mondani, szóval engedj el - nézi arcom, majd megteszi amit kértem, de közben olyan undort áraszt a szeme, amitől akkor is megrettenek, mikor már elhagyták a szobát és a villanyt is leoltották. Az az undor.. miattam volt. Tőlem fordul fel a gyomruk.