𝒯𝒽𝑒 𝒜𝓇𝒾𝓈𝓉𝑜𝒸𝓇𝒶𝓉 𝑜𝒻 ℰ𝓋𝒾𝓁 ♛𝘝𝘪𝘯𝘤𝘦𝘯𝘵 𝘹 𝘙𝘦𝘢𝘥𝘦𝘳 ♛

ஓ๑♛ Lecsengés ♛๑ஓ

A következő estén Earl Phantomhive személyesen jött el, hogy megnézze hogy vagyok. Én pedig készen álltam elmondani neki...

...hogy a gyermeket választottam.

Ez volt életem legnehezebb és legfájdalmasabb döntése.
Aznap este láttam először Vincent arcáról egy könnycseppet legördülni... együtt sírtunk. Tudtuk, hogy végleg el kell majd búcsúznunk egymástól. Hirtelen jött, felkészületlenek voltunk. De a legnehezebb az volt, hogy el kellett engednünk egymást. Mert hiába szeretett annyira, és én is őt, ebben a 'kapcsolatban' csak szenvedünk és soha nem lehetünk a másiké.

Az Earl végig szorosan magához ölelt, és egész este velem maradt. Akkor tartott utoljára a karjaiban, utoljára csókolt és utoljára érezhettem a bőre melegét az enyémen. De csak ennyi történt. Nem tettünk mást, csupán összebújtunk. Nem tudtuk elégszer elmondani, mennyire szeressük a másikat. De Vincent egyik mondata egy életre belém vésődött.

-Tudnod kell, hogy nőt még életemben nem szerettem annyira, mint téged... és nem is fogok.-

Akkor a könnyek újra előtörtek és nem kívántam mást, csak hogy ez a pillanat örökké tartson. Egyszerre voltam boldog és leírhatatlanul szomorú.

Később Earl Vincent biztosított, hogy gondoskodni fog az anyagi hátterünkről és egy csodás lakást bérel Londonban. Megígérte, hogy meg fog látogatni és hogy ha még el is kell válnunk egymástól, soha nem fog felejteni. Én is szavamat adtam, hogy erős leszek és mindent meg fogok tenni a gyermekünk boldogságáért.

A sok idő és szép emlékkel együtt, könnyekkel, mégis egy lágy mosollyal hagytam el a Phantomhive birtokot.

|| 12 év elteltével ||

Vincentel tizenegy éven keresztül tartottuk a kapcsolatot, leveleztünk vagy pedig titokban találkoztunk. Az Earl évente kétszer-háromszor látogatott meg engem és a kislányunkat Alicet, aki annyira hasonlított rá. Éjkék szemeit és hosszú, sötét fürtjeit az apjától örökölte, egyedül arcvonásai tükrözték az enyémet. Meseszép kislány volt. És bár Vincent csak ritkán láthatta egyetlen szem lányát, rengeteg szeretettel halmozta el.
Nagyon sok idő telt el azóta, de köztünk mégis megmaradt egy kapocs, egy kötődés. Még mindig Ő volt az egyetlen férfi az életemben, akkor is, ha egy gyönyörű feleség és két ikerfia várta otthon. Azon a birtokon, ahol az életem nagy részét töltöttem és ahol megismerkedtem vele. De mindezek ellenére boldog voltam, hogy törődik velünk, hogy fontosak vagyunk neki.

Viszont tizenegy év múlva az Earl egyszerűen eltűnt. Nem látogatott meg minket, nem írt, semmi életjelet sem adott magáról. Aggódni kezdtem érte és csak vártam valami jelre. Egy levélre vagy bármire... Oda nem mehettem, ezért várnom kellett.
Egy évig csak vártam rá, de semmi sem történt. Végül megelégeltem az egészet és a kislányommal lovaskocsiba szálltam, majd a Phantomhive birtokra indultam. Féltem, sőt rettegtem attól, hogy mi fog rám várni. Hogyan fogok Earl Vincent szemébe nézni, vagy mit fog Lady Rachel szólni, ha meglát engem és a férje fattyát. Nem is beszélve a tízéves fiaikról, akik semmiről sem tudnak... De mindezek ellenére tudnom kell, hogy jól van -e.

~

Egész útón a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben, szinte megőrjítettek. Újra és újra lejátszódott előttem a találkozás -vagy inkább a szembesítés- Lady Rachelel. Nem is beszélve arról a rengeteg érzelemről, mint a félelem, bánat vagy harag, amik felváltva uralkodtak rajtam. A néhány órás út végtelennek tűnt, de a lovaskocsi egyszer csak megállt.

De amint megérkeztünk és kiszálltam, mindössze a porig égett birtok maradványaival találtam szemben magamat. Azt az érzést nem tudnám leírni, ami abban a pillanatban kerített a hatalmába.
Minden leégett és már semmi sem maradt meg belőle. Mikor közelebb mentem a romokhoz, egy szépen kialakított kis térre lettem figyelmes. De ami ott várt, az mindennél jobban sokkolt...

Mégpedig a drága Vincentem és családja nyughelye.

Akkor és ott egy világ dőlt össze bennem. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni mindazt, amitt láttam.
   Nem, nem, nem! Nem lehet igaz, hogy örökre elveszítettem Őt...
Az agyam kikapcsolt és zokogva térdre rogytam. Ilyen keservesen még életemben nem sírtam. Folyton az ő arcát láttam magam előtt, a mosolyát, és azt a szeretettel teli íriszeit. Rettenetesen hiányzott és fájt, hogy soha többé nem láthatom, nem hallhatom a hangját... És hogy már nem köszönhetem meg neki, hogy szeretett és hogy egy csodálatos kislánnyal ajándékozott meg.

Egy röpke pillanatban úgy éreztem, mintha valaki hátulról magához ölelne. Mintha az Earl a karjaiba zárt volna... Az érzéstől jeges bizsergés futott végig rajtam és csak most fogtam fel igazán, hogy soha többet nem érinthetem meg Őt...
Azt követően a mellettem álló kislányunkra pillantottam, aki aggódó tekintettel figyelt. Magamhoz szorítottam Alicet, és igyekeztem összeszedni magam. Valameddig még hullajtottam a könnyeimet, de idővel vettem egy mély levegőt és lassan abbahagytam a sírást. Már csak miatta is erősnek kell lennem.

És bár számomra az egyik legfontosabb embert veszítettem el, az idő nem állt meg. A napok ugyan úgy teltek és igaz, az elején megőrjített a hiánya, de túléltem. Elég erős voltam ahhoz, hogy elhagyjam, hogy világra hozzak egy gyermeket... de a legnehezebb az volt, hogy el kellett engednem azt a személyt, akit az életemnél is jobban szerettem.
A kislányunk lassan egy gyönyörű, erős nővé érett, akire Vincent biztosan büszke lenne. Én pedig tovább folytattam az életemet a bennem tátongó űrrel, amit az Earl hagyott maga után. Egy nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rá.

Mert annyi idő után is szeretem, és örökké szeretni fogom az én Earl Vincent Phantomhive-omat.