A gyerekek akiket elfelejtettek

2. Tapintható feszültség

Gond nélkül elhagyom a Harrington házat is. A jobb oldalamon végig fák sokasága burjánzik, ahonnan bármikor előbújhat valami. Óvatosnak kell lennem, hiszen most én látok el mindenkit élelemmel a csapatból, így ha meghalok, ők is éhen halnak miközben engem várnak. Mindig más megy vadászni, és mindig máshova, nehogy rajtaütést szervezzenek a kapucnisok. A folytonos mozgásunknak hála szinte soha nem tudják, hogy merre vagyunk. Mindig egy lépéssel előttük járunk, így mi már azelőtt lelépünk, mielőtt nekik eszükbe jutna egy adott helyre menni.

A tornácra fellépve pontosan hármat kopogok egymás után kisebb szünetet hagyva, majd benyitok az ajtón. Körbenézek, szemeim a többieket keresik, de senkit nem látok.

- Megjöttem. - szólok normál hangsúllyal.

Nem telik el két másodperc és már hallom is ahogy a parketta nyikorgás jelez, hogy jön valaki. Kimerülten lerogyok a hátizsákom és az íjam mellé a földre. Kinyitom és hagyom, hogy kipakoljanak belőle.

- Mókus? Most komolyan? Nyersen? - fintorog Paul, ahogy kihúzza a farkánál fogva a halott állatot.

- Még mindig jobb, mint Jade múltkori csótánya... - suttog Alice a testvérének.

Ők ketten a csapat legfiatalabb tagjai. Senki nem tudja, hogy kerültek ide, még ők maguk sem. Mindketten 11 évesek, alig egy évvel vagyok csak náluk idősebb, mégis teljesen más a világszemléletünk. Ők még nem érzik át annyira ennek a helynek a súlyát, mint a többiek. Számukra ez csak egy nagyon rossz álom, ahol senki nem bánthat senkit, mivel felébrednek a fájdalommal egy időben, de ez nem így van. Ez a színtiszta valóság.

- Láttál valami érdekeset? - huppan le mellém Dennis és a többieket követve ő is átkutatja a már teljesen üres táskámat.

Egy fehér-kék baseball sapka takarja el göndör szőke fürtjeit, aminek piros napellenzője a szemébe lógva figyel. Dennis velem egyidős, de nem egy osztályba jártunk és nem is egy iskolába. Ő Illinoisban nőtt fel, csak úgy, mint Jade. Így voltunk mi öten; Paul, Alice, Dennis, Jade, és én; Abigail. Jade csatlakozott a legkésőbb, csoda, hogy megtaláltuk hiszen, ha Alice nem látja meg az erdő mélyén egy kidöntött fa törzse alatt, könnyen megeshet, hogy ma már nem élne.

- Hol találtad ezt a sapkát? - bökök a mellettem üldögélő fiú felé a mutatóujjammal.

- A Cornwallison az egyik házban, miért?

Igazából nem volt fontos mivelhogy, amit mi itt elveszünk az a valóságban ott marad, viszont, amit a valóságban elvesznek az eltűnik innen is. Olyan ez, mint a szellemvilág, mindent tudsz, ami történik mégsem akadályozhatod meg, mert senki sem tudja, hogy itt vagy. Az utcákon heverő holttesteket is csak ebben a dimenzióban látjuk. Szívszorító a tudat, hogy azok a szerencsétlen emberek soha nem lesznek tisztelettel eltemetve úgy, ahogy azt megérdemelnék, hanem az örökkévalóságig itt lesznek egészen addig míg egy szép napon porrá nem válnak.

Néha hallunk hangfoszlányokat a rendes világból, de még nem sikerült rájönnünk arra, hogy hogyan csiszolhatnánk vékonyabbra ezt a már eleve vékony burkot, amiben benne vagyunk. A Hawkins Labor közelében a világítás és a rádiók is normálisan működnek, máshol a városban viszont nem. Lehet ez is az egyik oka annak, hogy itt húztuk meg magunkat, mivel innen csak pár kilométerre van a hatalmas plusz alakú épület.

Paul-t és Alice-t bámulom, miközben feltápászkodom a földről és leporolom a nadrágomat, amin időközben kezdett már megszáradni a sár. Lassú léptekkel, ráérősen a nappaliban lévő korhadt faablakhoz sétálok és gondolkodni kezdek. Soha nem éreztem még magam ekkora csapdában, mint az utóbbi pár napban. Egyetlen normális ember sem fog nekünk hinni, csak azok, akik szintén megtapasztaltak már hasonlót. Mindenki azt fogja mondani, hogy őrültek vagyunk, vagy pedig kisgyerekek, akiknek túl élénk a fantáziája... nem tudom melyik a jobb.