A gyerekek akiket elfelejtettek

3. Walkie talkie

Nem látunk semmit, az izgalmat pedig tetézi még az is, hogy síri csend telepszik az egész dimenzióra.

– Mi történt? – kérdezi Alice.

– Sttt! Maradjatok csendben és senki ne mozduljon! – suttog Dennis.

Szó nélkül teljesítjük, amit kér. A vak sötétben a vállam többször összeütközik Jade vállával, ez megnyugtat, mert legalább érzem, hogy itt vannak mellettem. Tapogatni kezdem a hideg parkettát, az íjamat keresve. Nem telik sok időbe megtalálnom, mivel pontosan emlékszem arra, hogy merre tettem le. Egyből az ölembe helyezem és olyan erősen szorítom, csoda, hogy nem törik el.

Néma percek következnek, tudjátok tipikusan azok, amikor a vér is megfagy az ereitekben. Figyelünk és hallgatózunk, várjuk, hogy mi fog következni ezután. Elég zabos lett az árnyékszörny, látszólag nem kedveli a meleget, ami immár sok dolgot megmagyaráz, többek között azt is, hogy miért tűnt el az összes gyújtós.

– Valami mászik a kezemen. – sipítja halkan Paul.

– Maradj már csöndben, nincs itt semmi! – szól rá Jade szinte egyből.

Nagyokat sóhajtok, a szívem ismét a torkomban kalapál, a kezeim remegni kezdenek a félelemtől és mindenem átjárja a hideg. A fogaim össze-össze koccannak ahogy reszketek, a hajamból ömleni kezd az izzadság és a lábaim hangyáznak. Hang nélkül arrébb csúszok a bejárati ajtó felé. Ismét tapogatózni kezdek hiszen rémlik, hogy valahol itt tettem le a hátizsákomat.

Óvatosan megérintem a falat, majd felállva körbenézek. Igen, tudom, nincs semmi értelme annak, amit csinálok mivel teljesen sötét van, de véleményem szerint el kellett volna már telnie annyi időnek, hogy a szemeim megszokják és keressenek valami fényforrást.

Mocorgást hallok magam mögül, azt hiszem a többiek azok, viszont hamar rájövök, hogy ez nem igaz. Valami körbefogja a jobb cipőmet, majd lassan felfelé kezd kúszni a lábamon. Olyan, mintha egy kötél lenne, egy nagyon undi és nyálkás kötél.

Szinte egyből átnedvesíti a sípcsontomnál a nadrágomat, ami egyre rosszabb lesz. Körülbelül két másodpercnyire vagyok attól, hogy egy hatalmasat sikítsak.

Éppen szívnám be a koszos levegőt, mikor a házban lévő összes lámpa zizegve villogni kezd.

Mikor először hoztam ide a csapatot gondosan átvizsgáltunk mindent. Ez annyit tesz, hogy az összes égőt felpattintottuk teljesen hiába. Csupán alig pár méterre vagyunk a Hawkins Labortól, itt valamiért mégsem működik semmi, aminek köze lenne az elektronikához.

Így már értitek, hogy miért ilyen meglepő az, amit éppen a lámpák produkálnak? Ha nem teljesen, akkor megsúgom a választ: azért, mert ezeknek nem szabadna égniük.

Szerencsére az agyam gyorsan kapcsol, így a térdemhez kapok a fejemmel. Pont, mint ahogy sejtettem, az egyik inda kezdett el felkúszni a lábamon. Egyből felé fordítom az íjat, hogy egy jól irányzott lövéssel megfosszam eddigi életétől, de ahogy nyúlok hátra a tegezhez rájövök, hogy nincs nálam.

A kezemben szorongatott fegyvert ledobom, ami nagy zörgéssel ér földet. Erre felfigyelnek a többiek is, és ahogy feszegetni kezdem a szörnyet odajönnek segíteni.

– Mi az Istent csinálsz te itt? Ennyire nem volt világos az a kérésem, hogy senki ne mozduljon? – sziszegi Dennis a fogai között, miközben próbálja azt tenni, amit én.

Olyan erősen kapaszkodik az a valami a combomba, hogy érzem ahogy kezdi elszorítani az artériámat. Nagyon gyorsan le kell tépni rólam!