Back to You [Namjoon ff.] - Befejezett

30. fejezet

Május 3.

Úgy döntöttem, ma végre én lépek valamit, és nem csak hagyom, hogy sodródjak az árral. NamJoonnal mindig akkor találkoztam, mikor kellett, de mi van, ha most én generálom azt a találkát?

Kissé ideges voltam, hogy ma sem jött be az órákra. A tanár azt mondta, beteg lett, és már hozott igazolást, de én nem veszem be ezt a dumát. Tudom, hogy kerül. Intéz valamit, és ettől a hideg futkos a hátamon. Ugyanis nem tudom, mit vett megint a fejébe. Annyi a biztos, hogy nem most fog elmenni, hanem majd októberben, amiről ugye lebeszéltem. Csak attól félek, egyedül fog kikezdeni MinHyun-al, amiből egyértelműen ő fog vesztesként kikerülni. Ő eléggé alattomosan játszik, biztos vinne magával fegyvert, vagy kést, és egy mozdulattal eltenné NamJoon-t láb alól.

- Rick, ma ne haza menjünk először. - ültem be mögé. Kíváncsi tekintettel nézett hátra rám, amolyan ,,akkor meg mégis hová?" fejjel. - NamJoon-hoz. Emlékszel még, hol lakik?

- Nehéz lenne elfelejteni azt a környéket. Mi dolga van ott?

- Elviszem neki a házit. - vontam vállat. Szerencsére Rick annyiban hagyta a dolgot, habár láttam az arcán, hogy nem érti. Ott vannak már a telefonok, a laptopok, miért is kell nekem elvinnem ahelyett, hogy két mozdulattal lefotóznám neki? Nos, azért, mert akkor nem találkoznék vele. Pedig biztos, hogy otthon van! Nem lehet máshol, igaz?

Rick gyorsan odaárt, és már kötötte is ki magát, mikor a vállára fogtam, és visszahúztam az ülésbe.

- Kérlek, még ha be is megyek, te maradj itt. Csak pár perc lesz. - beleegyező sóhajjal bólintott, mire én is kikötöttem magam, és kipattantam a kocsiból. Ha NamJoon itthon van, nem szeretném, hogy Rick az anyjával maradjon. A végén még megijeszti.

Az ajtó előtt állva megnyomtam a csengőt, ami olyan halkan szólt, hogy még én is alig hallottam meg. Azonban nem aggodalmaskodtam, elvégre egy vékony női hang rögtön kiszólt, hogy jön, és ajtót nyit. Először csak résnyire tárta ki, hogy ki tudjon kukucskálni, majd felmérve alakomat, mosollyal az arcán kilépett elém.

- Szia.

- Jónapot. - hajtottam fejet. - Elizabeth Marla vagyok, NamJoon egyik barátja. Elhoztam neki a leckét. - mutattam a táskám irányába. Az asszon eléggé összezavarodott fejjel nézett ismét le rám, majd amint észrevette magát, arrébb állt.

- Gyere be. - megragadtam a táskám pántját, és beléptem. Mielőtt becsukódhatott volna az ajtó, visszanéztem Rick-re, aki csak bólintott egyet az autóból. A nő előre mutatott, így kiértünk a konyhába, ahol leültünk. - Kérsz egy teát? - kérdezte, de már neki is látott, ezért igent mondtam. Most vettem csak észre, hogy egy kendő takarja a fejét, és minden bántó szándékomat félretéve se látom, hogy lenne haja. Erről beszélt NamJoon.. Az anyja rákos. És ez csak most tudatosult bennem igazán. - NamJoon nincs itthon. Azt hittem iskolában van. Ne haragudj, hogy ennyire lesokkolt, mikor megláttalak csak.. Nem szokott senki úgy bemutatkozni, hogy NamJoon a barátja. - mondta, miközben letett elém egy bögrét, amiben a forró ital gőzölgött.

- Valójában csak pár hónapja haverkodtunk össze egy iskolai feladat miatt.

- Értem. Azért örülök, hogy van aki törődik vele. - vont vállat. Belekortyolt a teájába, majd egy keserédes mosollyal az arcán leszegte a fejét. - Én már nem sokáig tudok sajnos.

- Ezt, hogy érti? - meg vagyok húzatva? Mégis mit csinálok? Tudom a sztorit, miért kell vele is elmondatnom? Amint hazaérünk megkérem YoungRa-t, hogy húzzon be nekem egy isteneset.

- Beteg vagyok. Már nincs sok hátra az időmből.

- Sajnálom. - hajoltam meg. - Tapintatlan vagyok.

- Ugyan dehogy. - legyintette. Arcáról tényleg az látszódott, hogy nem nagy dolog beszélnie erről. - Most először mondom el valakinek, hogy mi van velem. Inkább nekem kellene elnézést kérnem.

- Jó hallgatóság vagyok. - vágtam rá, mielőtt jobban belemenne a sajnálkozásba. - Gondolom a sok költözés miatt nem tudott rendes kapcsolatokat kialakítani. Baráti viszonyban. - tettem hozzá, mielőtt félreérten..

- Eltaláltad. - sóhajtotta. NamJoon mesélt neked rólunk?

- Nem mondhatnám. - hazudtam. Úgy érzem, ez egy beugratós kérdés, és jobb, ha azt hiszi, hogy nem tudok semmiről, ami a családjában folyik. - Csak annyit említett, hogy sokat költöznek.

- Nos, igen. Ő mindig csak rám gondolt azokban az időkben. Egy idő után már nem tudtam érte tenni semmit, és ez elhatalmasodott rajta. Most úgy érzi, ő a családfő, és neki kell minden terhet cipelnie, mert én már képtelen vagyok rá. Talán, igaza is van. - vallotta be, nem nekem, sokkal inkább magának. - Azért lett ennyire zárkózott. Mindig az a fontos, hogy másnak mi a jó. De ha már én se leszek vele.. Ki fog majd figyelni rá? Nem a haláltól félek, hanem ettől. Hisz a fiam. Fontosabb bárkinél. - mondandója végén felnézett rám, és ijedt tekintettel az ajkai elé kapta a tenyerét. - Ne haragudj, megint sokat beszéltem.

- Semmi gond. - mosolyodtam el, és ingattam meg a fejem. - Kiskorában is ilyen volt? - szeretném, ha folytatná. Többet szeretnék tudni NamJoon-ról, és ha arra várok, hogy ő meséljen, sose fogom megismerni.

- Sajnos, kiskorában keveset voltam vele. A munkám miatt alig voltam otthon, és mikor ő is beállt dolgozni... - sóhajtott egyet. - Nem voltam jó anya, mégis gondoskodik rólam. - NamJoon mesélt a munkájáról. Gondolom nem könnyű felhánytorgatnia a múltja azon szakaszát, ezért nem is akar többet beszélni róla. És ezért nem mondja meg, milyen munka volt az. Mert szégyelli.

- NamJoon jó ember. Régebben nem vettem észre, mert eléggé csendes, de tényleg nincs benne semmi hátsószándék. Talán ezért is lettünk barátok.

- El sem tudod hinni, milyen jól esik ez nekem. - hangja szinte simogatta a fülemet, olyan lágyan közölte velem. - Soha nem hozott haza barátokat. Mindig eljár mindenhova. Most is.. Azt mondta iskolába megy. Ki tudja, hol van közben. - bízni szeretne a fiában, és NamJoon bele se gondol, hogy az anyja sokkal többet tud mint amit hisz. A felnőttek néha elhitetik a gyerekükkel, hogy nem tudnak semmit, miközben belül őrlődnek az igazságon, amibe nincs beleszólásuk.

NamJoon akkor is ilyen lenne, ha az anyja könyörögne neki. Akkor is dolgozna érte, lopna, verekedne, és megvédené MinHyun-tól. Kíváncsi lennék rá, az anyja vajon tudja-e, hogy az az ember üldözi őket. De ez így lenne logikus, elvégre NamJoon mit mondott volna neki, miért kell ennyit költözgetniük? Annyi mindent megkérdeznék, de nem vájkálhatok az életükben.

- Mi a gond? - kicsit előrébb hajolt az asztalon, hogy közelebb legyen, és a tekintetem kereste, kíváncsi szemekkel. - Látom, hogy kérdezni akarsz valamit. Ne aggódj, nem fogok megsértődni.

- Csak.. - kezdtem bele. Mit mondhatnék? Mivel nem sértem fel a még mindig feltépett sebeit? - Ha segítség kell, hozzánk bármikor jöhetnek. Mármint.. Elég nagy házban élek, tudunk helyet biztosítani. Az megoldaná NamJoon helyzetét is egy időre, és az Önét is. - idióta vagyok. Most árultam el magam, hogy tudok mindent a család állapotáról. Ebből már nem jövök ki jól. Miért nem fogtam inkább be és köszöntem meg a teát...

Ő mégsem mondott semmit. Mosolyogva hátra dőlt, majd átölelte magát, és sejtelmes fejjel végigmért. Mint aki büszke, és elérzékenyült is egyben.

- Örülök, hogy NamJoon ilyen barátot talált magának. Ha el kell mennem.. - sóhajtott egyet, és lehunyta a szemeit. Nem akar belegondolni, de mindig is ott lesz a tudatában. Sajnos tudom, milyen érzés. Bár én nem olyan formában, mint ő, de a húgom miatt ugyan ezt érzem. Nem gondolhatok arra, hogy megint megölik, mégis számolnom kell ezzel az eshetőséggel. - Akkor nyugodt szívvel hagyom rád a fiamat.

Már épp megköszöntem volna a bizalmát, mikor bezáródott mögöttem az ajtó, és egy ismerős hang csendült fel, amitől kirázott a hideg. Megijedtem, mert amint meghallottam, tudtam, hogy nekem nem kéne itt lennem, és most veszélyben vagyok.

Ugyanis NamJoon állt mögöttem.