Jégvirág - Sansa története

1. Hóesés

Robert Arryn, ahogy minden reggel, ma is megtalálta a szobám ajtaját. Már a nyikorgó sarokvas hangjára felébredek, de igyekszem tovább színlelni az alvást, hátha elmegy. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, annyira menekülni szeretnék ebből a helyzetből, de nincs hová mennem. Felemelkedik a takaró, majd bebújik alá Rob, és hozzám bújik. Nedves orra egy pillanat alatt átáztatja a hálóingem. Undorodva ülök fel és mászok ki mellőle.

– Alayne! – kiált fel sértődötten, és a takarómat teljesen magára gyűrve egy apró résen át kidugott fejjel néz rám. – Gyere vissza!

Megremeg az ajkam, és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra.

– Sasfészek urának nem kellene egy fattyú lány ágyába bújnia, ezt már megmondta Petyr bácsi is neked. Nem emlékszel?

– De annyira egyedül érzem magam! Hiányzik anya!

Rengeteg embernek hiányzik az anyja, de felfogja, hogy nem lehet már soha többé mellette. Felnő a feladathoz, és igyekszik tovább élni. Az egész világ lángokban áll és vérben fürdik, te pedig a nevelőapád legegyszerűbb utasítását sem bírod végrehajtani?

Természetesen nem mondom ki hangosan ezeket, mert nem illik egy úrinőhöz. Bár belegondolva, itt nem vagyok az. Még csak a saját nevem sem hordhatom, ha életben akarok maradni.

Visszaülök hát az ágyamra, és a köhécselő unokaöcsém mellé ülök. Nyolc éves, nem is tudom, miért vagyok rá ennyire dühös... Megsimogatom a haját óvatosan.

– Tudom, nekem is hiányzik az anyukám. De... – megremeg a hangom, ahogy Jég képe bevillan. – ...apám itt van, ahogy veled is itt van, még ha nem is ő a vér szerinti felmenőd. Bízhatsz benne, és törődik veled.

– De nem úgy, mint anya – pityeredik el megint, összekenve az ágyam.

– Tudom, tudom... – igyekszem megnyugtató hangot adni, de ahogy végignézem, mit tesz, legszívesebben megütném vagy elsírnám magam a tehetetlenségtől. – Ma nem lesz sok dolga, keressük meg, és reggelizzünk együtt vele!

A takarómba csomagolja magát, és úgy szeretné elhagyni a szobám. Megállítom, figyelmeztetem, hogy ez nem illik egy úrhoz, mire remegni kezd. Mindig ez a remegés, hiába a mesterek odaadó munkája, ez a betegség kifog rajtuk.

Elkísérem a szobájába és kiválogatom neki azokat a ruhákat, amiket az audienciákon szokott viselni. Hátha lesz ma is, és akkor egy kicsit boldogabb lehet, és hajtogathatja, hogy "Repüljön a gonosz ember!", még akkor is, mikor csak egy völgylakó panaszkodni jön, hogy a hegyi vademberek megölték az állatait.

Az épületből kilépve fehér, kavargó hópihék fogadnak bennünket. A belső udvart pár centi vastagon már ellepték. A fal mellett sétálunk végig, ahol vékonyabb a réteg, ugyanis attól tartok, a kis Robert megfázik. Ha pedig ez bekövetkezik, mellette kell lennem, mert én vagyok az egyetlen, akire afféle pót–anyaként tekint. Utálom ezt.

Petyr bácsi, ahogy szólítanom kell, az étkező teremben ül, mikor belépünk. Mellette több tisztviselő foglal helyet, de amint észrevesz minket, elbocsájtja őket.

– Robert, Alayne! Örülök, hogy ilyen korán felkeltetek. Csatlakozzatok!

Unokaöcsém felé rohan és megöleli, én pedig régi méltóságomat magamra öltve lépdelek az asztal felé. Megpuszilom kétoldalt Petyr arcát, mert tudom, hogy ezt kell tennem. Elpirulok, miközben helyet foglalok jobbján. Most először örülök annak, hogy kicsi Rob is itt van, mert így nem vagyok kettesben vele. Valószínűleg akkor nem az arcára kellett volna puszit adni...