Haver, ne olvasd a naplómat!

XI. Epic fail (09.19.)

09.19. 
by D.D.

Nehéz belekezdenem ebbe a bejegyzésbe, mert azt hiszem, hogy még mindig teljesen a padlón vagyok, és a bőgés kerülget, ha csak eszembe jutnak a történtek (akármennyire szánalmas dolog ez egy sráctól, tudom). Ahogyan azt már sejthetitek, a tehetségkutató nem éppen úgy sült el, mint ahogyan azt elképzeltem.
Először nem is akartam írni róla, mert borzalmasan megalázó és szánalmas, ami történt velem, de végül úgy éreztem, hogy ha nem írom ki magamból, akkor megőrülök, és nem tudok egyszerűen megnyugodni. Na de nagy levegő...

Igazából minden tökéletesen alakult a tehetségkutató előtt és úgy tűnt, hogy az égvilágon nem lesz semmi gond. Ezt a versenyt minden évben megtartják a városban, amolyan amatőr zenei vetélkedő, ahol a megyei rock zenekarok/előadók eljátszhatnak egy zeneszámot, amely alapján aztán a zsűri értékeli az előadást és pontokat osztanak ki. A végén a nyertesnek felajánlanak egy stúdiófelvételt, de talán nem is ez az egésznek a lényege... Ez a tehetségkutató igazából mindig is a zenei közösségről szólt, ilyenkor minden létező fiatal ott van, aki valamit is számít a város zenei életében. Egyúttal egy hatalmas sulis összeröffenés is, hisz a gimnáziumomban több tehetséges banda és ember is van, akik ilyenkor szívesen megmérettetik egymással a képességeiket.
Azt hiszem, hogy főleg az motivált engem is a jelentkezéskor, hogy talán most felfigyelnek rám, talán most kissé ismertebb lehetek ebben a közösségben és még végül akár egy zenekarhoz is csatlakozhatom. Az első helyről álmodozni sem mertem, de tudjátok, azért volt bennem egy kis reménykedés... És baromira bizonyítani akartam a barátaim és a szüleim előtt, akik mind száz százalékosan támogattak engem végig.

Auréltól még kaptam egy új pengetőt is ajándékba, hogy szerencsét hozzon (fekete metallicás, mert mindenkinél jobban ismer engem), Ákos pedig képes volt lekoptatni Faszkalap Dávidot, csak azért, hogy ezúttal belém öntse a lelket és támogasson. (Ákos egyébként áltsulis haverom, akivel később együtt jöttünk át a hatosztályosba). Röhögtünk és viccelődtünk a fellépőknek fenntartott teremben, még csatlakozott hozzánk Peti haverom is, akit Ákos hívott meg a régi sulinkból, és rá tudtam beszélni Orsit is, hogy bandázzon kicsit velünk. A hangulat rohadt jó volt, ezek a hülyék a gitárommal pózoltak mindenféle kompromittáló pozícióban, Aurél még felmászott egy erősítőnek a tetejére is és onnan ugrott le, mint valami igazi gitarhero. Az idétlenkedéstől totál felengedett a szorongásom és úgy éreztem, hogy képes leszek rá. Hogy ezúttal talán nem kell készpénznek vennem az utolsó helyet.

Aztán lassan eljött az én időm. A barátaim beálltak a színpad elé az első sorba, anyámék a karzatról várták az előadást. Én voltam a negyedik a fellépők között, pont a szerencseszámom. Tényleg minden rohadtul klappolt.
A kezembe vettem a gitárom és kisétáltam a közönség elé. Láttam, hogy Aurélék és több osztálytársam is vigyorog rám a közönség soraiból és hangosan tapsolnak, ez pedig erőt adott nekem és bátorságot. A torkomban dobogó szívvel, de eltökélten és bizakodva kezdtem bele a számomba. Abba, amit megmutattam Aurélnak is. Amiben annyira bíztam.

A hatalmas fail igazából két perc múlva történt meg, teljesen váratlanul. Szimplán közelebb akartam hajolni a mikrofonhoz, mert úgy éreztem, hogy nem elég jó a hangosítás. Csak azt akartam, hogy jobb legyen az előadásom, hogy kicsit hangosabb legyek, de egy rohadt nagy hibát követtem el.
Abban a pillanatban a lábam nekiütközött a mikrofonállvány aljának, majd elvesztettem az egyensúlyom és magammal rántva az egész szarságot, a gitáromat és mindent, előrevágódtam a színpadon. Igen, pont, mint egy kibaszott klisés tinikönyv főszereplője! Csak a valóságban ez kicsit sokkal fájdalmasabb...
A képemet végighorzsolta a színpad, mindkét térdemet fájdalmasan bebasztam, a gitáromnak pedig elhajlott a feje és két húr még abban a pillanatban elpattant. Kurva nagy csikorgás hallatszott, ahogy a mikrofon nekivágódott mellettem a földnek és ütemes pattogásba kezdett.
Azt hiszem, hogy annál a csikorgásnál tudatosult bennem az, hogy valami rohadt nagy gáz történt. A fájdalmat talán fel sem fogtam igazán, de a mikrofon pattogását még mindig tisztán hallom a füleimben...
A közönség soraiból ekkor döbbent sóhajok hangzottak fel és néhány helyen hangosan, fennhangon röhögni kezdtek rajtam.
Nem igazán emlékszem innentől fogva, hogy mi történt az elkövetkezendő fél órában. Azt hiszem, hogy felkaptam a gitáromat a földről és csak futottam le a színpadról, ahogy a lábam bírta. Közben meg úgy elkezdtem bőgni, mint valami óvodás kölyök.

Szóval lényegében ennyi történt. Egy kurva nagy lúzer vagyok. Most biztos ti is pancsernak tartotok engem. Az elvágódásomat persze felvették videóra is és a szuperkedves osztálytársaim rögtön szét is küldték egymásnak a Facebookon. Nem lepődnék meg, ha azóta Dávid már feltöltötte volna a YouTube-ra is vagy máshova. A fél város valszeg rajtam röhög és szórakozik. Lehet, lassan én leszek az új meme is, amit majd még itt Wattpaden is viszontlátok...
Most úgy érzem, hogy teljesen elbasztam a zenei karrieremet és emiatt soha nem fognak komolyan venni. Istenem, ki venne komolyan egy ekkora balfaszt, aki képes elvágódni a mikrofonban? Aki ilyen szinten egy amatőr fasz? Elég lesz, ha csak rákeresnek a nevemre és feljön az a kurva videó. Hogy akarok én így zenei egyetemre menni? 

Nem tudom, hogy hogy fogok hétfőn az osztálytársaim szemébe nézni. Nem tudom, hogy hogy fogok Orsi szemébe nézni. Még az üzeneteit sem mertem megnézni, amit azóta küldött. Biztos szánalmasnak tart. De mégis a legnagyobb félelmem az, hogy Aurél hogy fog rám tekinteni.

Még hajnalban írt nekem egy elképesztően megható és kedves levelet, hogy büszke rám és fantasztikusnak tart engem és ne adjam fel a zenei pályát. Hogy a hülye kis hangfelvételemet húszszor meghallgatta és lementette a telefonjára. Nem túlzok, hogy bömböltem, amikor olvastam a sorait.
Annyira jó barát, annyira úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, hogy mellettem álljon. Annyira szeretem őt. Nem érdemli meg, hogy lehúzzam őt a faszságaimmal, hogy miattam szar legyen a kedve és lehangolt legyen, mert én egy depressziós szerencsecsomag vagyok, akinek nem jön össze semmi. Mégis önző vagyok, mert szükségem van rá és azt akarom, hogy megvigasztaljon és segítsen kimászni ebből a gödörből. Emiatt szar barát vagyok?

Ma egyébként még nem mertem fellépni a Messengerbe. Úgy érzem, hogy ha felmennék, akkor az lenne a vége, hogy áthívnám Aurélt magunkhoz. De nem akarom, hogy így lásson, felpuffadt, kisírt szemekkel, a pizsamámban vergődve az ágyamon, mint valami szánalmas nyomorék.

De az az igazság, hogy fel akarok lépni és írni neki.

Nagyon hiányzik.