Ismét a sötetétségben lebegek, egymagam. Gondolataim eszeveszettül cikáznak fejemben, próbálok emlékezni de nem megy. Egy kis emlék foszlány, egy icipicike, bármi ami arra utal ki is vagyok, azaz voltam valójában azelőtt mielőtt elfeldtem önmagam. De semmi. Nem kapok választ fel nem tett kérdéseimre, nem érdemleg meg. Hogy miért? Fogalmam sincs. Lehet rossz ember voltam, egy bűnöző, szégyentelen. Vagy egy koldus kinek minden megadatott, de elragadták tőle. Vagy csak egy srác ki rossz emberbe szeretett bele....
Nem tudhatom, még nem. Abban sem vagyok biztos hogy élek, csak fájdalmat érzek a fejemben, mely minden egyes lüktetéssel egyre tompábbá tesz. Szemeim maguktól lecsukódnak és tovább süllyedek a feketeségbe én, én Bokuto Koutaro.
Oh, oly édes a tudatlanság, az embernek semmi gondja. Nincs stressz, se problémák csak a mérhetetlen űr melyet emlékeid hagytak maguk után. Na és a tudat, hogy az, amit egy életen át felépítettél elmúlt és soha vissza nem kaphatod már. Mert az nem lesz ugyan olyan, az már nem a te életed. Az mások által elmesélt sztorik halmaza. Azok a te emlékeid, élményeid ahogy ők élték meg őket. Egy történet lesz csupán egy olyan főhőssel ki nevedet viseli, olyan mint te, de az nem te vagy. Te már nem létezel, új történetet kezdtél, csak a régi szereplőkkel.
Ütemes pittyegés, ez az amire ébredek. Lassan kinyitom szemeim, de azonnal vissza is csukom őket. Az erős fehér fény szinte megvakít. Mikor már úgy érzem hozzászoktam a világossághoz nagy levegőt veszek. A fertőtlenítő és a genny borzalmas szagának keveréke átjárja az orromat, undorító. A bűztől elfintorodom és egy undorodó grimaszt is megejtek, de bárcsak ne tettem volna. Az arcizmaim megfeszülnek, ezzel fájdalmat okozva nekem. A kellemetlen érzéstől felszisszenek.
- Hé bro, minden..... oké? - kérdezi egy rekedtes, elfúló hang mellőlem. Lassan oldalra fordítom fejemet, hogy jobban szemügyre tudjam venni az illetőt.
Ébenfekete haja rendezetlenül áll, elülső tincsei rátapadnak izzadt homlokára, szemei karikásak, arca beesett, fekete pólója gyűrötten omlik felsőtestére. Hátát egy piros melegítő fedi, rajta a következő felirattal: Nekoma.
Annyira ismerős nekem, de meg nem tudom mondani honnan, ha ránézek egy fekete macska jut róla eszembe.
Tekintetem visszavezetem arcára, sárga szemeiben az aggodalom kis szikrája csillog. Hosszasan méreget, tekintete aggódóból kétségbeesettre vált ahogy fejemet vizslatja.
- Annyira örülök, hogy nem esett komolyabb bajod, meg is halhattál volna te idióta! - emeli fel kissé a hangját. Arca dühös, de tekintete mégis lágy maradt.
- Őszintén nem igazán tudom mi történt és úgy igazából semmire sem emlékszem. - mondom kissé feszülten és magra erőltetek egy mosolyt. Szemei kikerekednek, arca lefehéredik és csak üres tekintettel mered rám.
- Ugye csak szívatsz?! - kérdi egy feszült mosoly kíséretében, inkább csak magától mint tőlem. Felpattan helyéről és nekiáll körbe körbe mászkálni a kórteremben.
- Amúgy... - kezdek bele félve. Megáll és kíváncsian néz le rám. Nagy levegőt veszek és felteszem azt a kérdést mely már régóta foglalkoztat.
- Amúgy..... Te ki vagy?
YOU ARE READING
Újrajátszás
Fanfiction"Most nem! Újra látnom kell azt a mosolyt ami a fény volt nekem a sötétségben. Annak a mosolyát aki a legfontosabb volt nekem. A te mosolyod, rejtélyes idegen. Kit mindennél jobban szerettem."
