Azt elôre leszögezném, hogy ebben a történetben nem nagyon lesz romantika.
Majd a másik kettőben...😈😈😈
(vagy nem)
Ginny érezte, hogy nagyon gyenge. És azt is, ahogy kiesik a kezéből a napló.
Ezúttal tényleg túl messzire ment.
Máskor ezt magában tartja-fogadkozott.
Tudta, hogy minden egyes alkalommal, ha a naplóval beszél, csak egy újabb darabot árul el magából, csak egy újabb részt ad át egy idegennek, aki kedvesen tud bókolni, és a lételeme a hízelgés.
De azt is tudta, hogy holnap, mikor újra előveszi a naplót, akkor is tudni fogja mindezt, mégsem lesz másra gondja, csak, hogy gyorsan feltárhassa lelkét, hogy elmesélje gondját-baját.
És a kedves idegen ott lesz neki, türelmesen végighallgatja majd, és cserébe csak annyit kér, hogy adjon magából. Csak egy kis darabkát.
Csak egy kisujjnyit.
De a lelke sem végtelen...
Ám ezzel nem foglalkozott akkor, akkor biztos nem akart, csak egy kis pihenést akart, alvást akart, nyugalmat akart!
Ginny halványan érezte, hogy már nem ugyanaz a lány, aki év elején, a napló megtalálása előtt.
,,Kezdek olyanná válni mint Hisztis Myrtle, folyton csak siránkozom."
Gondolta olyan gúnyosan ahogyan csak tellett tőle. De valljuk be, nem sikerült tökéletesre.
Ugyanis rettegett. Rettegett attól, hogy mi fog vele történni. Ugyanis kiadta legféltettebb titkainak egyikét.
Hogy szereti Harry Pottert.
Berúgta az egyik vécé mögé a naplót, és remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. Mély levegő. Felvánszorgott a hálókörletébe, és szinte beájult az ágyába. Úgy érezte, az agya egy sötét, zárt szoba, egy csapda, ahonnan nem menekülhet. Úgy érezte, megőrül, ha nem mondhatja el valakinek. Eldöntötte, hogy holnap mindenről beszámol Harrynek és Ronnak.
Ezen az éjjelen álmodott először Tom Denemről...
AZ ELSŐ RÉSZ VÉGE...
