A 74. Éhezők Viadalának legváratlanabb eseménye, minden kétséget kizárólag a Tizenkettedik Körzetben élő Katniss Everdeen, húgáért, Primért való bátor önfeláldozása volt. A lány, aki a legszegényebb körzetből jelentkezett önként, hamar felkeltette a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Rosemary a horizontot bámulta.
Lábát az elhagyatott gyárépület tetejéről lelógatva, hanyag testtartással ücsörgött, barátnőjére, Clovera várva, sejtése sem lévén arról, hogy a lány olyan hírt készült megosztani vele, amire Rosemary lelkiekben ugyan már régen felkészült, de titkon azt remélte, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Minden porcikája attól rettegett, hogy valaki, akit szeret, valaki, aki fontos számára meglépi majd ezt az őrült gondolatot, onnan pedig már nem lesz többé visszaút. Egyszer már átélte ezt. Egyszer már sikerült lebeszélnie róla valakit és reménykedett abban, hogy ezen soha többé nem kell még egyszer átmennie.
Aznap mégis megtörtént. És ez mindkettejük számára végzetes volt.
Rosemary becsukta a szemét és engedte, hogy Panem Második Körzetének nyüzsgő, pezsgő élete szinte minden érzékszervét hatalmába kerítse. Bőrén akarta érezni a forró napsugarakat, hajszálai között a csendesen fúvó szellőt, és érezni akarta a közelben fekvő pékség frissen sütött süteményeinek illatát, hallani akarta a környező építkezés bosszantó zajába belevegyülő, a városban eltévedt poszáták énekét, mely jelenség oly ritka volt a környezetében.
Túlságosan szépséges és békés volt a reggele. Szokatlanul.
Szerette volna úgy érezni magát, mint aki szabad. Mintha az épületről lelógó lábaival együtt ő is a semmiben lebeghetne céltalanul, egymagában. Sokszor tűnődött el azon, hogy sokkal könnyebb lenne az élet, ha nem itt élne. De hogy Panemen kívül létezett-e másik világ, egy másik hely, abban nem volt biztos. Senki sem tudta, hogy mi rejtőzik odakint.
Próbált megfeledkezni arról, hogy július negyedike körülbelül egy hónap múlva volt esedékes. Megpróbálta úgy eltölteni a napjait, mintha az a bizonyos esemény nem is létezne. A táncórák sokat segítettek a közérzetén, de hiába a folytonos mozgás és a hajnalokig tartó kemény edzések, szorongását így sem sikerült elengednie. Nem is tudta volna, hiszen ez a két tevékenység is ahhoz kapcsolódott, amit Rosemary teljes szívéből gyűlölt, megvetett és állt értetlenül előtte.
Túlságosan közel volt már az Aratás napja.
- Leech egy idióta barom! – sziszegte egy ismerős hang mögötte, mire Rosemary elmosolyodott. Hátrafordult és a napsugarak miatt fél szemével hunyorítania kellett, de így is nagyon részletesen ki tudta venni a barna szeplőkkel ellepett hófehér arcot, az egyenes szálú, ébenfekete hajat és a sötét szemeket, amelyek abban a pillanatban idegességet árasztottak, ám rögtön megenyhültek, amint a szőke lány egy mosollyal jelezte annak örömét, hogy ismét találkozhatnak.
- Megint megpróbált kikezdeni veled? – kérdezte Rosemary, a körzet negyven év feletti, perverz Főbékeőrére utalva, aki szerette megkísérteni a sorsot azzal, hogy rendkívül sokszor lehetett látni őt fiatal lányok körében, ám legtöbbször mindig olyanokkal próbált kikezdeni, akik harcedzettek voltak és meg tudták védeni magukat. Clove és Rosemary pedig a férfi legnagyobb pechére ebbe a kategóriába estek bele, így egy ideig kerülte is a két lány társaságát.
