A 74. Éhezők Viadalának legváratlanabb eseménye, minden kétséget kizárólag a Tizenkettedik Körzetben élő Katniss Everdeen, húgáért, Primért való bátor önfeláldozása volt. A lány, aki a legszegényebb körzetből jelentkezett önként, hamar felkeltette a...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Rosemary az elsuhanó tájat bámulta a vonat ablakából.
Catoval feszülten ültek egymás mellett, miközben a szerelvény gőzerővel robogott a Kapitólium felé, hogy a Viadalra szállítsa a két, új kiválasztottat, azokat, akik a Második Körzetet képviselik majd a versenyen. Rosemary rosszul volt még annak a gondolatától is, hogy a szőke fiú ült mellette. Érezte, ha felé pillantana biztosan nem bírná ki anélkül, hogy egy jókora pofont le ne keverjen neki.
Cato mindeközben a kezeit tördelte mellette idegességében és folyamatosan azon gondolkodott, hogy hogyan engesztelhetné ki a lányt, akkor is, ha tudta, Rosemary soha nem fogja ezt megbocsájtani neki. És azzal is tisztában volt, hogy innentől kezdve ellenségként kellett volna tekintenie a lányra. De erre képtelen volt. Cato nem azért ült abban a pillanatban abban a székben, azon a vonaton, hogy azon gondolkodjon, mégis milyen módszerrel tudná kiiktatni a lányt. Pedig megtehette volna. Ismerte az erősségeit, a gyengeségeit, a mozdulatait, de még a gondolkodását is. Mesteri tervet eszelhetett volna ki a lány legyőzésére, mégsem tette ezt. Éppen ellenkezőleg: azon gondolkodott, hogyan tudná megmenteni őt.
Rosemary persze ebből semmit sem sejtett. Biztos volt benne, hogy ebben az életben már sosem fogja látni többé ezeket a hegyeket, völgyeket és erdőket, a tavakat és folyókat, a virágokat és a naplementéket. Biztos volt abban is, hogy tegnap este ült utoljára az elhagyatott gyárépület tetején és hogy aznap hajnalban látogatta meg utoljára Clove sírját is. Biztos volt mindebben. Ahogyan abban is, hogy utoljára látta a családját néhány órával korábban.
A búcsúzás pillanata borzalmas volt.
Rosemary alig bírt öccse szemébe nézni, mert egyszerűen fájt neki, hogy nem tudta betartani az ígéretet, amit a kisfiúnak tett. Hugo nem is értette mi folyik körülötte, folyamatosan csak ingatta a fejét a nővére és szülei között, válaszokra várva. Azzal ugyan tisztában volt, hogy nővérének el kellett mennie, hogy részt kellett vennie a Viadalon, de összezavarta az a tény, hogy Cato is vele tartott. Valahogy nem bírta összetenni a kirakósdarabokat az elméjében, nem fogta fel, hogy a két fiatal közül vagy csak az egyiket, vagy egyiket sem láthatja majd újra. Rosemary megpróbálta visszatartani a könnyeit, de édesanyja karjaiban mégis sikerült elpityerednie.
- Sajnálom, kincsem – suttogta a nő a lány fülébe, majd végigsimított annak aranyszőke haján. – Annyira sajnálom, Rosemary! De légy erős! Légy erős, bátor és agyafúrt! A játék nem csupán a fizikai erőről szól!
Ezzel bizony a lány is tisztában volt, ez volt az utolsó fogódzója, a mentsvára. Nem egyszer történt már meg, hogy olyan ember nyerte a Viadalt, aki eszének hála maradt életben és meg sem kellett harcolnia a győzelemért. De Rosemaryt túlságosan zavarta a gondolat, hogy Catoval együtt választották ki. A fiúval túlságosan jól ismerték egymás, biztos volt benne, hogy az bármikor rátalálhatott volna az arénában és végezhetett volna vele. Vegyesek voltak az érzései. Nem igazán tudta eldönteni, hogy a Viadalon Cato szövetségre lépne vele vagy pedig megölné. Egy dologban volt csupán biztos, sejtése sem lévén mekkora tévedésben élt: hogy Cato kezei által fog végül meghalni.
