Pinky promise - Kisujj eskü ➡️ YoonMin AU

> > Kisujj eskü < <

Jimin

Kényelmetlenül fészkelődöm a székemen, ahogy pálcikáimmal kelletlenül piszkálom a mai napi ebédemet, amiből szokás szerint alig eszek néhány falatot. Körülbelül tíz percig hallgattam Hoseok barátom kedves unszolását, ami sokkal inkább hatott a vége felé könyörgésként, hogy végre egyek valamit, viszont képtelen vagyok ennél többet leszuszakolni a torkomon, ráadásul ettől is a hányinger kerülget. Ő az egyetlen a családomon és az orvosaimon kívül, aki tud az étkezési zavaraimról, ezért próbál minél többször hatni a lelkemre, ami az esetek nagy többségében nem használ, azonban ez kicsit sem veszi el a lelkesedését.

- Nem vagyok éhes, Hobi. – mosolygok erőltetetten. – Nincs semmi baj.

Mind a ketten tudjuk, hogy nem így van, de a mondat szinte már reflexként hagyja el a számat, hiszen az elmúlt másfél év során megszámlálhatatlan alkalommal játszottuk ezt el.

- Megint nehezen megy? – kérdi aggódó tekintettel a szemeiben.

- Megint. – bólintok.

- Akkor hiába beszélek neked. – sóhajt fel bánatosan.

Erőltetett mosolyom most sajnálkozó pillantásba fordul át, ugyanis tudom, Hoseok milyen tanácstalannak érzi magát minden egyes ilyen helyzetben.

Nyomorult érzés ez.

Az, hogy az én buta rögeszmém ő rá is kihat rettenetes érzés, és néha azt kívánom, bárcsak könnyebb lenne ezen változtatni, bárcsak ki tudnám űzni ezeket a borzasztó gondolatokat a fejemből, hogy megszabaduljak ettől az egésztől örökre, de tudom jól, még nem vagyok elég erős hozzá.

- Én tényleg próbálkozom. – motyogom halkan.

- Tudom Jiminie, - mosolyog halványan. – és büszke vagyok rád.

Az evőeszközöket letéve nézek fel a tálcámról, és hirtelen ötlettől vezérelve körbenézek az étkező diákok tömegén. Szemeim megakadnak egy sápadt arcon, amit akár ezer közül is felismernék a hozzá társuló fekete hajkoronával együtt. Pillantásunk néhány másodpercre összefonódik.

Min Yoongi.

Amint rajtakapom, a fekete hajú fiú azonnal elkapja tekintetét, majd zavartan fordul vissza barátaihoz és kapcsolódik be a társaság beszélgetésébe. Zavarodottan pillantok egy teljesen más irányba, ahogy próbálom magamban letisztázni az imént történteket.

Erősen kétlem, hogy ez a pillantás csak véletlen lett volna. Olyan volt, mintha már egy ideje figyelt volna engem.

De mégis miért?

Egy dologban viszont biztos vagyok.

Ilyen átható pillantással nem találkoztam még. Mintha átlátott volna az egész lényemen azokkal az éjsötét szemekkel.

Merengésemet félbeszakítja a jelzőcsengő ricsaja, és habár fejben még mindig Yoongin töprengek, összeszedem magamat annyira, hogy órára siessek. Egy futó pillanatra még a fiú asztala felé pillantok, de pakolászó barátain kívül nem látok mást, szóval megszaporázva lépteimet, az időközben viselkedésemen összezavarodott Hobival a sarkamban indulok a következő óránkra.

Természetesen az órából semmit sem jegyzek meg, ahogy a rákövetkező kettőből sem, ami miatt kissé széthullok délutánra, de szerencsére ez annyira senkit nem zavar, hogy szóvá tegye. Hoseok néha rákérdez, minden rendben van-e, de a nap végére végül rám hagyja, én pedig még nem tudom, komolyan vegyem-e a Yoongi-esetet, ezért nem is mondok inkább semmit sem róla.