Lány a képen

Találj meg!

Nem akartam se barátokat, se ellenségeket, én csak el akartam veszni a magam körül alkotott valóságomba, ahol minden tótágast áll, és senkinek sincs belépés. Még a hangok is távolról hallatszanak, mintha a víz mélyéről hallanám őket, és a látásom is olyan, mintha régi fényképeket néznék egy koszos szemüvegen át. Mert semmit sem akartam olyannak látni, amilyen, belegondolni meg még inkább nem akartam. Lebegtem én ebben a csendes zajban magam körül, és reméltem, hogy senki se fogja felfeszegetni a búrámat. Így teljesen egyértelmű, hogy elleneztem, mikor ezt a vattacukormaszlagot, amit magam köré csavartam, valaki kegyetlenül lerángatta rólam, majd rezzenéstelen arccal felfalta előttem. Minden egyes pillanatra úgy emlékszem, mintha itt játszódna előttem, pedig már régen történt. Akkor, mikor még jobbnak láttam magammal sakkozni, mert akkor véletlenül sem veszthettem én a játszmát, mikor háromlevelű lóherét kerestem négylevelű helyett és csak az egyik kezemen festettem ki a körmömet, mert bal kézzel ügyetlen voltam.

Esős és hideg augusztus volt, mikor az egész kezdődött. A villamos párás ablakára rajzoltam egy mosolygós arcot, majd letöröltem a pulcsim ujjával. Közben a fülemben üvöltött valami pocsék szám, de nem is igazán figyeltem rá, a gondolataimat sokkal inkább lekötötte, ahogy az esőcseppek leperegnek az üvegen és egymással versengenek, ki ér le előbb. Kevés utas volt, pont annyi, hogy nem zavart a jelenlétük. A villamos padlóján kis tócsákban gyülekeztek a kabátokról és ernyőkről lehullott esőcseppek. Álmos sóhajokat és ásításokat nyomott el a fülemben tomboló zene. Én meg csak utaztam és utaztam át a városon.

A kávézótól nem volt messze a megálló. Csak pár háznyit kellett sétálni a szürke ég alatt. Az eső csak úgy zuhogott, én pedig esernyő híján hagytam, hogy a víz becsurogjon a ruhám alá, és végigfollyon a hátamon. A levegő füstös volt, a járda nedves, én pedig fáradt. Már az álmosságot leszámítva egészen jó reggelnek indult. Nem voltam késésben, bár ez nem mintha általában érdekelt volna, és mivel elhatároztam, hogy jó kedvem lesz, egész derűs hangulatom volt. Átléptem pár cigicsikken, és pár lépés után befordultam a „Jó reggelt kávézó" -ba.

És ekkor láttam meg először. A kis fehér blúzával, koszos farmerével, szőkefürtös hajával, ahogy úgy mosolyog rám, mintha régóta ismernénk egymást. Egészen hátul ült, és még sosem láttam ezelőtt, ebben egészen biztos voltam. Magam mögé pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg rám mosolyog. Nem állt mögöttem senki, csak a járókelők menekültek az eső elől a dohányszagú utcán. Egy fiúval volt. Addig beszélgettek, míg be nem léptem a helyiségbe, aztán mindketten felém fordultak. A fiú kérdezett valamit a lánytól, nem értettem pontosan mit, de annyit le tudtam olvasni a szájáról, hogy „Ismered?". Nem ismert.

Akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a jelenetnek, de jól megnéztem a lányt magamnak. Volt benne valami különös, valami nem hétköznapi. Márpedig én ki nem állhattam a hétköznapi dolgokat, az embereket különösen. De ő nem volt az. Hogy miért, azt még most is nehezen tudnám megmondani. Volt abban valami, ahogy elmosolyodott, ahogy megjelent egy apró gödröcske a szája szélén és kicsit összehúzta szép kék szemét. Ahogy fogta a csészét a kezében, mintha egy festményből lépett volna ki, mint egy úrihölgy vagy bárónő. Nem is evilági teremtés, gondoltam, de nem játszottam tovább a gondolattal. Visszafordult a fiúhoz, én pedig elkezdtem első munkanapomat a konyhán.

Egész délelőtt tányérokat, poharakat, kanalakat és bögréket mosogattam. Minden ugyanabban a monotonitásban zajlott, ahogy azt elképzeltem. Koszos evőeszközök kerültek a kezembe, kávémaradékot öntöttem a lefolyóba, és néztem, ahogy a világosbarna lé eltűnik a szemem elől egy végtelen lukba. A kezem ráncos lett, a tekintetem üveges, és úgy éreztem egy nap alatt annyit öregedtem, mint mások öt év alatt. Persze enyhe túlzással. Hisz mindig is a túlzások híve voltam.