Regulus Black

A tékozló fiú

Jelek. Mindig beszédesek, mindig van mögöttes tartalmuk... És vannak, melyek örök bélyegek. Az övé is ilyen. A Sötét Jegy. Egy emberi koponya, melynek állkapcsából kígyó bújik ki nyelvként. Még most is emlékszik a csípős fájdalomra, a sötétségre, ami ellepte az elméjét, amikor odatették...
Regulus figyeli a jelet a karján, mozdulatlanul. Egyedül van, ismét. Pedig a Black-ház sose volt kicsi, mégis úgy érzi még most is, hogy annyira távoli, rejtélyes, elveszik benne. Fogalma sincs, hogy a szülei hova mentek, most se közölték vele. Ő csak ül a szobájában, mint oly sokszor az elmúlt hónapokban, és nem teheti ki a lábát a házból. Mert ez a feladata, őrizni a Nagyúr által rábízott „kincset". Csak rátekint a medálra és épp elég, hogy beleszédüljön. Mostanság úgy érzi elszívja az erejét, Mintha a lelkéből, az emlékeiből táplálkozna minden alkalommal, mikor a nyakába rakja, vagy csak a kezében tartja. Látni se bírja már.  Agresszívvá, feszültté tette,  amióta tudja, hogy micsoda...
Horcrux. Azt hitte ez csak dajkamese, és kiderült, hogy nem... A véletlen műve, hogy rájött, meghallotta, de így már minden tiszta. Hogy miért fontos a Nagyúrnak. Hogy miért kell eldugni, rejtegetni őket. Nem tudja, hogy hány lehet, de biztos benne, hogy nem csak ez az egy. Ha lenne olyan bátor... Ha olyan lenne, mint a bátyja... Megrázza magát. Nem. Ő sose volt, vagy lesz olyan, mint Sirius. Ő gyenge ahhoz. De, ha megtehetné, hogy elpusztítja, akkor talán neki se kéne a komor falak között bolyongania, mint egy árnyéknak. Egy elfelejtett emléknek. Megpróbálhatná. Már sokszor gondolkodott rajta. Főleg, mikor a rémálmokból felriadva, pánikszerűen a sarokban gubbasztott, levegőért kapkodva, izzadtan, és várta az első napsugarakat. Az egyetlen dolgot, ami meleget adott a szobájában...
Most éjszaka van. Még lámpa se ég. Csak ő és a sötét. Amilyen az élete... Még a függönyt is behúzatták Siporral. Nehogy bárki is meglássa, hogy ő itthon van. Nem szabad senkinek se tudnia. Frusztrálja. Látnia akarja a szabad eget, legalább ennyi hadd jusson neki. Felkel az ágyról, de olyan hirtelen pattan fel, hogy még a rúgót is hallja, ahogy ugrik egyet a matrac alatt. Odasiet és elhúzza a súlyos smaragdzöld függönyöket, szinte leszakítja. Először a fal árnyékából tekint ki, de nem lát mozgást, így erőt vesz magán, és az ablak alatti sarokülőre térdel, miközben tenyerén megtámasztja magát.
Csillagok. Olyan vakítóan ragyognak, hogy megdobogtatja a szívét. Fel se tudja idézni, hogy mikor látta őket utoljára. A nosztalgikus hangulat könnyeket csal a szemébe, és ismét fivére jut eszébe. Meg is keresi a kutya csillagot, hisz ismeri az összes csillagképet. Szerette az asztronómiát, mindig, ebből is jeles volt. Sirius. A név olyan távolinak tűnik, és annyira fájdalmasnak. Nem mérges, dühös. Egyáltalán nem. Csupán hiányzik neki, szomorúvá teszi, és még magányosabbá. Soha többé nem látja. Ő is tudja. A bátyja megmenekült az örök magánytól, ő pedig belesüllyedt, akár egy mocsárba.
Hagyja, hogy két könnycsepp végig gördüljön az arcán, de letörli, majd a szemeit is megtörli. Nem szabad látniuk, hogy megint gyenge. Akkor megint csak megaláztatás lesz a jussa az anyjától. Nem mintha újdonság lenne, már hozzászokott. A következményeit nem akarja, amik követni szokták: a lelki terrort, melyet aztán a hamis gondoskodás, pátyolgatás követ. Hányingere van tőle, még a gondolattól is. Visszamászik az ablakból, mielőtt lebukik. De ez a kevés kis idő is feltöltötte. Mikor behúzza a függönyt hátratekint Mardekár Malazár medáljára. Olyan elhatározás gyúl az elméjében, olyan harag, hogy már nem képes a félelem eloltani... Döntött, legyen bármi is az ára...

~~~

Fogja az égett, vérző kezét. Napok óta próbálkozik, de kudarc kudarcot követ. Sipor aggodalmasan igyekszik őrt állni, és ellátni a sérüléseit. Borzalmasan sajnálja, hogy bajba sodorja őt is. De nincs már, akiben bízhatna... Nem tudja elpusztítani. Ez már biztos. Nem jön rá, hogy mi védi, de azt ő egyedül, legyengülve kénytelen elpusztítani. Új terv kell. Felveszi az ép kezébe a medált és egészen az arcáig emeli. Megbabonázva szemléli, mikor a házimanó belép.
- Jaj, Regulus gazdám. – sipít fel, de gyorsan szájba is vágja magát, mert parancsba kapta, hogy nem hallhatja meg senki. – Máris hozom a fáslit, a gyógykenőcsöt... Regulus gazdám...?! – lép közelebb végül, hisz nem felel.
Eljut a tudatáig, hogy nincs egyedül, elengedi a medált és még mielőtt leesne elkapja, markába szorítja.
- Sipor! – szólítja meg az összeszorított kezét figyelve.
- Igen, gazdám?
- Idehoznád nekem Apám vitrinéből Phineas bácsi szelencéjét? – tekint a házimanóra elszántan.