A házad csak csönd

áttörtek

Hajnali négy van, és mindketten
tudjuk, hogy ez éjjel már nem alszunk.
Ismeretlen neveket írok a falakra,
hogy elfedjem a magányt.

"És, mint Te, egész életemben hordani
fogom ezt a bűnös terhet[...]"
Ugyanazon vér vagyunk Ádám és Éva
óta, két tékozló fiú, akik haza
szeretnének érni.

"Kérlek, gyere vissza! Üres foltok vannak
a térben, ha nem vagy itt[...]"
Semmit sem mondasz, én pedig rémülten
nézek fel rád. Ha kép lenne, Holnapig
lenne a címe.
"Valamit jelentesz az életemben,
mint a piros napok és a Teremtő nevében[...]"
Tágra nyílt szemek: ezúttal elmegyek,
még akkor is, ha a hajamnál fogva
rántasz vissza.

Tarts meg.
Kiderítem, hol vagyunk,
megkereslek az ember tömegben,
megtartalak,
tarts meg,
megtartalak,
mert sosem bocsájtanám meg
magamnak, ha ismét hagynálak
elmenni.

Felvágott mellkas - ez egy csöndes
reggel. "Annyi mindent hagytál hátra[...]"
mondod, és én nem tudok nem rád nézni,
pedig tudom, ha reggel
kócos tincsekkel, össze-vissza álló
lepedők között nézek így Rád,
azt nem szereted.

"Rossz ember vagy, mégis minden szép
dolog, ami valaha létezett ezen a
világon, benned fut össze egy pontba[...]"

Nem mondok ki semmit.
Bűn lettél, kedves.