Kettős gyilkosság

🅂🄴🄲🄾🄽🄳

Másnap reggel Chevalier kényelmes lassúsággal felöltözött, majd lesétált a hotel étkezőjébe, ahol most csak néhányan tartózkodtak. Mr. Lopez, Miss Esposito, Christine McLauer és az igazgató ült egy nagy asztalnál, és így négyesben társalogtak.

– Jó reggelt, Monsieur Chevalier, jöjjön, csatlakozzon hozzánk! – üdvözölte Manuela Esposito, a spanyoloktól oly megszokott vidámsággal és lendülettel.

– Jó reggelt mindenkinek! Köszönöm, mademoiselle – biccentett mosolyogva Chevalier, majd helyet foglalt a spanyol hölgy mellett.

Egy ideig meglehetősen gyér társalgás folyt, amelynek fonalát főként Miss Esposito vitte, bár ez igazából csak azt a célt szolgálta, hogy ne álljon be kínos csend a helyiségben.

– Nos, engedelmükkel, hölgyeim és uraim... Sok elintéznivaló vár még rám – szólalt meg egy idő után Mr. Watson, miközben felállt az asztaltól. – További jó étvágyat!

Chevalier eltűnődve nézett a távolodó férfi után, aki felsétált a lépcsőn, feltehetően az irodájába.

  Körülbelül két óra múlva, amikor a tegnapi vendégek közül szép lassan már mindenki előbukkant a szobájából, Chevalier összeráncolt szemöldökkel meredt a bejárati ajtó felé, ahol ugyanis Ahban Dayal sétált be. Amikor elhaladt mellettük, kissé feljebb tolta a szemébe húzott fekete kalapját, elmormolt egy „jó reggelt"-et, és felsietett a lépcsőn.
Chevalier-nek azonnal feltűnt, hogy valami megváltozott rajta. A tegnapi önelégültségének és magabiztosságának mintha nyoma veszett volna... Inkább egy kicsit mintha zavart lenne, állapította meg magában.
A magánnyomozó tekintete végigsiklott a körülötte lévő arcokon, és észrevette, hogy mindannyiuk az indiai férfit figyeli.

Az ajtón jött be. Ez csakis azt jelentheti, hogy valamikor korábban már elhagyta a hotelt, és most tért vissza... Mert amióta én is lent tartózkodtam, nem láttam, hogy lejött volna a lépcsőn és kiment volna az ajtón – pedig ez nem kerülte volna el a figyelmemet, ha megtörtént volna. Az meg ugyebár lehetetlen, hogy reggel felébred, kimászik a szobája ablakán, majd visszatér a bejárati ajtón... – szögezte le magában, és egy pillanatra nevetési ingere támadt az abszurd gondolattól. – Habár valamilyen extrém okból akár véghez vihette ezt a hátborzongató manővert, hogy azt a látszatot keltse, már korábban elhagyta a hotelt, na de mégis milyen extrém oka lenne rá? Nem beszélve arról, hogy az ő ablaka az utcára néz, és azt hiszem, a járókelőknek biztosan feltűnt volna az a korántsem megszokott jelenség, ha egy úr épp egy hotel ablakából mászik kifelé! – Elfojtotta a mosolyát, de aztán enyhe aggodalommal korholni kezdte magát, amiért mindent hajlamos túlgondolni. – Nehogy így vénségedre többet láss bele a dolgokba, mint amik valójában, François...

– Ó, milyen iszonyú ez a folyamatos fejfájás! – panaszkodott Miss Johnson, aki csak nemrég jött le a szobájából. – Kérem, uram – intett az egyik inasnak –, hozzon nekem még egy pohár vizet!

Mikor az engedelmes inas visszatért, az amerikai hölgy elnézést kért a többiektől, majd a vizespohárral a kezében, királynői léptekkel felvonult a lépcsőn.

– Drámakirálynő – morogta az orra alatt Miss Esposito.

Az ebéd fél egykor volt, és mindenki részt vett rajta, Miss Johnson kivételével, aki a szobájában fogyasztotta el.
Ezután a társalgóban beszélgettek még, egy-egy pohár itallal a kezükben, majd szép lassan többen is kezdtek visszavonulni. Először Miss Esposito távozott Mr. Lopez társaságában, utána pedig James Oliver is felment a szobájába. Ekkor csupán Miss McLauer, Miss Oliver és Monsieur Chevalier maradtak lenn.
Kicsivel ezután Miss Oliver is felment a lépcsőn, majd egy perccel később Miss McLauer is.