Kettős gyilkosság

🅂🄸🅇🅃🄷

Miss Oliver lassan emelkedett fel a helyéről, arcán őszinte döbbenettel.

– Na de kérem, uram, csak nem gondolja, hogy én öltem meg Mr. Watsont?!

– Nem gondolom, mademoiselle, hanem tudom.

–Mégis hogy merészel ilyet feltételezni rólam?! Ez aljas hazugság! Nem is ismertem!

– Ó, dehogynem ismerte, Miss Oliver! Vagy hívjam inkább Miss Ellisnek? Melyik álnevét kedveli jobban?

– Mégis hogy képzeli! – kiáltott rá a nő vörös arccal. – Ez az ember megbolondult! Hazudik! – fordult a többiek felé, akik eddig némán, lefagyva bámulták az eseményeket.

James Oliver, aki csak most ocsúdott csak fel a döbbenetből, szintén felpattant.

– Kérem, mégis hogy merészeli ilyen képtelenséggel megrágalmazni az anyámat? – kérte számon a detektívtől.

Chevalier higgadt, közönyös tekintettel nézett rájuk, ám szemében a sajnálat szikrája villant az ifjú iránt.

– Folytathatom? – kérdezte nyugodtan.

– Hagyja abba ezt a nevetséges képzelgést! – sziszegte Miss Oliver.

– Még nem szándékoztam – felelte Chevalier. – Kérem, engedjék hát meg, hogy folytassam a „nevetséges képzelgésemet". Rosa Ellis rögtön felismerte Mr. Watsont, ám úgy döntött, mégis elfogadja a meghívást. Szobát is foglaltak itt a hotelben. A hölgy mindenáron megakadályozta, hogy Mr. Watson bármiféle kontaktusba kerüljön a fiával; nem akarta, hogy a fia megtudja, hogy az igazgató az apja. Ám arra nem számított, hogy Mr. Watson más, kevésbé feltűnő módszerhez folyamodik, és telefonon kér találkozót a fiától. Az irodájából felhívta őt, és megbeszélt vele egy időpontot, hogy találkozzanak. Persze az ifjú Mr. Olivernek fogalma sem volt, miről akarhat vele beszélni az igazgató, akit nem is ismer. A szerencse Miss Oliver oldalán állt, mert pont akkor lépett be a szobába, amikor a fia a hoteligazgatóval beszélt, és így hallotta a beszélgetés végét. Elhatározta, hogy mindenképp meg fogja akadályozni, hogy a találkozóra sor kerüljön. Különben is régóta hajtotta már a szűnni nem akaró bosszúvágy, hogy leszámoljon azzal az emberrel, akit szeretett, ám aki otthagyta őt akkor, amikor pont a legnagyobb szüksége lett volna rá. Mindent szépen kitervelt magában. Amikor szép lassan mindenki felment a társalgóból a saját hotelszobájába, elhatározta, hogy cselekszik. Felsétált a lépcsőn, majd amikor megbizonyosodott, hogy senki nem követte őt, Mr. Watson irodája felé vette az irányt, és belopózott oda. Felkapta azt a díszkést, amely a polcon volt kiállítva, és mielőtt a papírmunkába belemerülő igazgató bármit is észrevehetett volna, gyorsan leszúrta őt. Gyorsan elrendezte a helyszínt, ahogy azt előzetesen kigondolta: a vezetékes telefont a halott férfi kezébe helyezte úgy, hogy az már majdnem kicsúszni készül onnan, majd elhagyta a szobát. A halott íróasztaláról elcsent kulcsot az ajtó közelében elhelyezte a földön, mintha siettében dobta volna el a gyilkos, aztán a lehető legtermészetesebben végigsétált a folyosón, vissza a saját szobájába, abban a hiszemben, hogy senki nem látta meg őt. Ám arra nem számított, hogy Christine McLauer körülbelül két perccel utána hagyta el a társalgót és ment fel a szobájába, és a lépcsőn felérve pont észrevette őt, amint kilép az irodából. Így megmagyarázható az a zavar és rettegés is, amely a kihallgatás alatt végig Miss McLauert jellemezte. Félt attól, hogy felismerte, ki a gyilkos, és emiatt veszélyben érezte magát – jogosan.
Miss Oliver – Miss Ellis – két óra után tíz perccel lement a földszintre, hogy vizet kérjen az egyik inastól – ám valójában ez csak álca volt, amely azt a célt szolgálta, hogy legyen alibije a gyilkosság idejére. Ugyanis a következő történt: vizet kér az inastól, majd amíg az elmegy a konyhába, hogy hozzon neki, a lenti vezetékes telefonon gyorsan kikeresi Miss Esposito szobaszámát, és felhívja őt telefonon – természetesen tudja, hogy ezek mind egy központra vannak kapcsolva, így nem lehet majd lenyomozni, pontosan melyik telefonról érkezett a hívás (ami valószínűleg különben sem jutna eszébe senkinek). Volt színésznő lévén nem esik nehezére élethűen utánozni egy férfihangot; mint azt Párizsban megtudtam, volt, hogy Miss Ellis férfi szerepeket is vállalt színdarabokban. Mivel tudja, hogy azért a hangja még így sem tökéletes, beszéd közben igyekszik egy kissé orrhangot imitálni, és „tüsszent" is néhányszor, hogy Miss Esposito azt hihesse, megfázott és csak ezért más a hangja egy kicsit. Aztán eljátssza, hogy felnyög, majd elhallgat, mintha abban a pillanatban szúrta volna le valaki. Mindez csak egy-két percig tart, ezután gyorsan leteszi a telefont, pont időben, mert akkor jön vissza az inas, és odaadja neki a pohár vizet. Ezután a hölgy visszamegy a szobájába. Van alibije a gyilkosság állítólagos időpontjára, mivel az inas igazolni fogja, hogy ő abban az időben lent volt – az alatt a két perc alatt, amíg magára hagyta, pedig amúgy sem lehetne elkövetni egy gyilkosságot az emeleten. A boncolás eredménye pedig azt mutatta ki, hogy a gyilkosság feltehetően délután fél kettő és fél három között történt – ebbe pedig beleilleszthető mindkét időpont, a valódi gyilkosság időpontja, valamint a hamis is, amit Miss Oliver kreált. Ezek után már csak az a dolga, hogy a gyilkos fegyvert elrejtse Mr. Dayal szobájában, amikor az nem tartózkodik bent – ám azzal nem számol, hogy az egyik szobalány ezelőtt nem sokkal járt benn abban a szobában, és állítása szerint akkor még nem volt a kés a szekrény alatt. Pedig biztosan észrevette volna, hiszen még a hajtűjét is leejtette, amiért le kellett hajolnia. Ezzel egyértelművé vált hát számomra, hogy az eszközt utólag tették a szobába. És különben is, a józan észnek teljesen ellentmondana, ha egy gyilkos nem szabadulna meg a fegyvertől, amellyel a bűntettet elkövette, hanem egész egyszerűen eldobná a saját szobájában, ahol könnyen megtalálhatja bárki...! Non. És egyébként, amikor Mr. Watson dolgozószobáját kutattam át mint gyilkossági helyszínt, valami nem nagyon stimmelt nekem az összképben, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi hibádzik... Nos, utólag jöttem csak rá, hogy a telefon a halott férfi jobb kezében volt, márpedig a hotelavatás estéje folyamán megfigyeltem, hogy Mr. Watson balkezes. Erre a kis részletre Miss Oliver persze nem emlékezhetett, hiszen nagyon sok ideje látta utoljára a férfit. A régi, megsárgult fénykép pedig nagyon emlékeztetett valakire... ám nem tudtam beazonosítani magamban, hisz nemcsak hogy igen régi és rossz minőségű a felvétel, de maga a színésznő is fiatal rajta. Ám ez a kettő, látszólag apró és jelentéktelen dolog már végképp igazolta a gyanúmat, miszerint igenis a maga lelkén szárad John Watson és Christine McLauer meggyilkolása, Miss Sarah Oliver!