drarry || ᴄᴏᴍᴇ ᴡɪᴛʜ ᴍᴇ, ɪ'ʟʟ ꜱʜᴏᴡ ʏᴏᴜ ꜱᴏᴍᴇᴛʜɪɴɢ ʙᴇᴀᴜᴛɪꜰᴜʟ

1.

'gyere velem, mutatok valami szépet'

🌺

A roxforti diákok meglepődve vették észre, hogy valami ismét készül a birtokon. Persze máskor is történt már olyan, hogy egyik napról a másikra megváltozott a kastély és a kertje – de olyankor általában az igazgató előre bejelentette az újdonságot.

Ezúttal más volt a helyzet. Egy májusi napon a hajnalban dolgukra siető prefektusok ámulattal fékeztek az egyik ablak előtt. Kérdőn meredtek egymásra. Senki sem tudta, mi történt. És amennyire szerettek fontoskodni, rögtön megpróbálták kideríteni. Közben kikászálódtak ágyaikból a diákok, s a reggelihez indulva kis csoportokban egy-egy ablakhoz tömörültek, és izgatottan találgattak, mire fel a változás. A prefektusokat százan meg százan nyaggatták minden percben, hogy mondják el, mi készülődik odalent – és mindenki kárörvendően vette tudomásul, hogy ők sem tudnak többet, mint a diákság. Reggeli előtt a tanulók hada szakadatlan kereste a tanárokat, hogy kiszedjék belőlük, amit tudnak.

Az izgalom oka egy cirádákban növekvő sövény volt, ami hosszasan beborította a kastély kertjét. Ha valaki elég kitartóan figyelte a növényeket, láthatta, ahogyan újabb hajtások bukkannak elő, hogy még egy elágazás kanyarodjon belőlük. A sövény olykor felfelé törekedett, olykor oldalt hozott újabb ágakat, s idővel virágok rügyei is felfedezhetővé váltak rajta. A növekvő labirintus felfutott az emelkedőkre és le a lejtőkön, mintha a végtelenségig díszítené a tájat.

Miután senki nem talált nyilatkozni kívánó tanárt a folyosókon, be kellett érniük a légbőlkapott találgatásokkal és pletykákkal, s leszaladtak az ebédlőbe, ahol terített asztalok előtt türelmetlenkedhettek tovább.

Harry is ott ült – kicsit elkedvetlenedve a nagy embertömegtől, mivel aznap reggel sokan azt gondolták, hogy neki is köze lehet a dologhoz. Így már a hajnali órákban több tucat interjút adott arról, hogy fogalma sincs, mi folyik a kastélykertben, épp úgy, mint akárki másnak.

- Szerintem halálos csapdákat rejtenek majd belé – ötletelt Ron, miközben megvajazott egy pirítóst.

- Azt biztosan bejelentették volna – torkollta le Hermione. – Nem készülhet nagy eseményre, ha még a prefektusok sem tudták.

Ron sóhajtott. – Ha a lányokon múlna, annyi is elég lenne indoknak, hogy szép.

- És azt miért titkolnák?

- Mit tudom én?

Harry nem rájuk figyelt. Tekintetével épp a mardekárosok asztalát fürkészte végig saroktól sarokig. Nagyon keresett valakit.

Azóta nem találkozott Dracoval, hogy először megcsókolta, és Ron szörnyű időzítése szétrebbentette őket. Persze, a logikusabbik énje tudta, hogy mindenki gőzerővel tanul az év végi vizsgákra, s nem Malfoy az egyetlen, akit majd' egy hete nem látott felbukkanni az étkezéseknél. Annyian vackolták be magukat a tornyuk társalgójába és a könyvtárba, hogy szinte minden diák étellel felpakolva tért vissza a körletébe, nehogy valamelyik barátjuk éhen maradjon odafent. De Harry tényleg azt hitte, hogy végre sínen lesznek a dolgok kettejük közt, s innentől már minden menni fog, mint a karikacsapás. Ám azóta semmilyen jelet nem kapott Dracotól – egy szót, egy levelet, egy árva betűt sem. Esténként takarodóig sétálgatott a klubhelyiségük ajtaja előtt, hátha a fiú megkeresi és eljön hozzá. Egyszer felkapta a láthatatlanná tévő köpenyét és elindult érte, de sehol sem találta. Kezdett nagyon kétségbeesni.

Csak akkor tért magához a mardekárosok pásztázásából, amikor belépett a terembe Dumbledore, s minden szem egy másodperc alatt rá szegeződött. Az egész étkező elhallgatott.