Glorie oder Tod [befejezett]

Ne virradjon új hajnal!

Berlin 1944.07.20 16:00

Fölmentem Fromm vezérezredes irodájához. Quirnheim még nem volt sehol, így maradt egy kis időm gondolkodni. Sorra átvettem magamban azt, hogy mit fogok mondani a férfinak, mit csinálok, ha csatlakozik hozzánk, mit ha ellenáll.
- Csak semmi meggondolatlanság!- mondtam magamnak miközben egyre idegesebben járkáltam föl-le a szoba előtt, a néptelen, sötétbe burkolózott folyosón, melynek halálosan nyugodt csendjét csak a csizmám sarkainak kopogása törte meg. Jobb híján ezeket a koppanásokat számoltam, hogy egy kicsit feledjem a szívemet mardosó szörnyeteget, a félelmet, azonban ez az idő múlásával egyre leküzdhetetlenebb feladatnak tűnt.
- Hol az pokolban van már Mertz?!- szitkozódtam magamban, miközben az órámra néztem. Ebben a pillanatban jelent meg a férfi a folyosó végén. Néhány perc leforgása alatt odaért mellén.
- Gyerünk!- sóhalytottam fel, majd lenyomtam a kilincset és beléptünk az irodába. A szoba kicsi volt, de ahhoz éppen elég tágas, hogy egy íróasztal, egy pár szekrény elférjen benne. Az ajtóval szembeni falon legnagyobb ellenségünknek, vagyis Németország legnagyobb ellenségének, Adolf Hitlernek a képe függött. Az alatt ült karba font kézzel, ajkán gunyoros mosollyal Fromm.
- Olbricht, már megint mit akar?- kérdezte felhúzott szemöldökkel. Egy kicsit gondolkodtam, hogy mit feleljek, de aztán úgy határoztam, hogy az lesz a legjobb, ha köntörfalazás nélkül azonnal a tárgyra térek.
- A Führer halott, mostmár végre mellénk áll?- tettem fel neki a kérdést. Láttam a férfi arcán, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán újra megkeményítette vonásait, és a telefon felé nyúlt.
- Itt Fromm, kapcsolják a Farkarodút!- szólt bele.
- Fölösleges uram, minden távközlési vonal megszakadt!- szólalt meg ekkor,az eddig csendben álldogáló Quirnheim, de azon nyomban el is némult, mert hallotta, hogy valaki fogadja Fromm hívását.
Amíg a vezérezredes az ismeretlennel beszélt, mi feszülten figyeltünk. Egyszer csak Fromm lecsapta a kagylót és felénk fordult.
- Maguk teljesen megőrültek?! Most beszéltem a Keitel tábornaggyal, azt mondja Hitler túlélte a robbanást, mitöbb, komolyabb sérülést se szerzett!- sziszegte vészjósló hangon.
- Ez hazugság! Adolf Hitler halott, magam vittem a bombát, láttam, hogy meghalt!- vágódott ki ekkor az iroda ajtaja, és Stauffenberg lépett be rajta.
- Ezredes, ha ez igaz most rögtön főbe lőheti magát! Ez árulás uraim, mindannyian le vannak tartóztatva!- ordította magából kikelve Fromm.
- Nem uram, az egyetlen ember aki le van tartóztatva, az Ön! -mondta az ezredes, majd Frommra emelte pisztolyát, mindezt olyan ördögi nyugalommal, hogy még engem is megrémített. Ebben a pillanatban nyíl az ajtó. Két katona lépett be rajta. Karon fogták Frommot, majd kivezették az irodából, mi pedig átmentünk a tárgyalóterembe, ahol már összegyűlt a hadművelet összes irányítója. Stauffenberg megállt a szoba közepén.
- A Führer, Adolf Hitler meghalt!- jelentette be. Szavait néma csend fogadta. Ekkor előlélpett egy rendőregyenruhás férfi a tömegből.
- Stauffenberg ezredes, a rendőrség nem fogja akadájozni a hadműveletet!- biztosította az említettet, aki ezt egy bólintással nyugtázta, majd ismét megszólalt, szavait most szárnysegédjéhez intézte.
- Haeften, küldjön táviratot a haderőhivatalba! Parancs minden egységnek, zárják le a kormánynegyedet, valamint tartóztassanak le a körzetben tartózkodó minden SS és gestapo tisztet! A ki- és belépésre csak Olbricht tábornok irodája adhat engedélyt! Mi pedig...- fordult színpadias mozdulattal a tömeg felé- biztosítjuk, hogy a Hitleri Németországra ne virradjon új hajnal!