Összjáték avagy a végső elszámolás

Otthon, édes otthon

Egy már jól ismert helyszín tárul elénk. Az a bizonyos, szürke terem, az asztalokkal, a székekkel, a köddel és az írókkal.

Majd szép sorban megérkeznek a főszereplők is. A villámos sebhelyes az első. Majd a páncélos. A harmadik a rövidnadrágos, barna hajú fiú. Negyediknek a magasabb, egyszerű öltözékű ifjú érkezik. Az ötödik a befont frizurás lány. A hatodik és egyben utolsó pedig a fiatalos férfi, aki mezítláb van.

Mind a helyükre kerülnek. Megilletődtek, egyesek nagyon szomorúak, mások szimplán meglepődöttek. Mikor mindenki a székén ül, egy öreg úr feláll.

- Hősök! – halkan beszél, de a különös térben mégis százfelé száll a hangja. – Mindannyian sikeresen teljesítettétek a küldetést. Legyőztétek más ellenségét, ami dicséretes. Noha sokan közületek elvesztettek valamit, mégis nyertetek is. Hogy mit? Győzelmet nyertetek. Ami épp elég.

- Most visszaküldünk titeket a saját világotokba – veszi át a szót egy szelíd arcú nő. – Mielőtt azonban ezt megtennék, biztosítunk benneteket: erre a kalandra senki, még ti sem fogtok emlékezni. Eltűnik az egész, mintha sosem létezett volna. Minden... Tartozékával együtt. A halottak felélednek, s folytatják útjukat. Csakúgy mint ti.

- És szeretnénk köszönetet mondani – emelkedik szólásra egy fiatal, szemüveges férfi. – Még sosem volt példa arra, hogy a szereplők öntudatra ébrednének, de hála nektek, megakadályoztátok a katasztrófát.

- És azon, ha páran felismertek benneteket, vagy úgy tűnt, tudták, honnan jöttök, ne aggódjatok. Volt rá okuk – mondja egy őszülő író.

- Jamesnek és Suzanne-nek van még egy kis dolguk a maguk történetével, így én azt mondom, ne tartsuk fel őket! – mosolyog egy borostás.

- És még egy utolsó tanács: ne feledjétek. Ezek a történetek nem léteznek. Semmi.

- De... – a páncélos éppen szólni akarna, de inkább elhallgat.

A hősöket megint beszippantja a köd. Az írók egymásra mosolyognak, gratulálnak a másiknak és megveregetik társaik vállát. Majd szépen lassan mindenki eltűnik. Mindenki, kivéve egyvalakit. A szőkére festett hajú nő még egyszer utoljára körbenéz a furcsa termen -ő is tudja, hogy soha többé nem fog visszatérni ide.

- Kitaláció – mormogja, aztán megpördül a sarkán és örökre eltűnik.

Hát persze, hogy kitaláció.