Cicám - Yoonkook -

Az Enyém

Yoongi:

A hétvége elmúlt, ahogy Jin születésnapja is, bejárok az előadásokra, de busszal, beszélgetek Jin-nel, és Hoseok-kal... Vele nem igazán beszélek, csak amennyit muszáj. Egy házban élünk, de nem együtt, az időm nagy részét a szobámba zárkózva töltöm, csak fekszem az ágyon és az élet igazságtalanságán elmélkedem, azt hiszem erről írom majd a disszertációmat.

Az élet, mint a lét paródiája.
Jól hangzik, nem? De.

Azt mondják jó társaságban repül az idő, de az enyém most vánszorog. Az emberek félnek, hogy az idő elrepül felettük, hát én most minden pillanatot érzek, minden megmarad, és mind keserű, siralmas, fájdalmas... Éjszakánként többször megébredek, szinte óránként, emiatt a szemem alatt megjelentek a karikák. Közben a hajam lenőtt, de mikor fodrászhoz mentem, valahogy már nem illett hozzám az ezüst, szóval újra fekete vagyok, mint a szívem helyén maradt lyuk...

Elmélkedésemből Jin szakít ki, aki elém lép.

-Hoseok-kal reggel azt beszéltük, hogy beülhetnénk valahova előadások után, úgyis már csak holnap kell jönni, aztán szünet. Nem jössz velünk? – kérdezi.

-Nem – félelem miközben elmentem a jegyzeteimet, bár felesleges, alig írtam valamit. – Nincs kedvem.

-Azért mert Hobi is jön? – sóhajt.

-Nem, csak nincs kedvem.

-Jó – hagyja rám.

Lassan sétálok ki az egyetem területéről, el szökőkút mellett a buszmegállóhoz. Régebben nem volt bérletem, de túl hideg van, hogy naponta gyalogoljak, szóval inkább vettem.

A busz két perc múlva jön. Az nem sok. Egy idős hölgy ül le a padra, előveszi a cigijét és rágyújt. Szemben a pékségből kijön, egy velem egykorú lány, fekete szövetkabátot és fülmelegítőt visel, de így is megborzongok. A hölgy beleszív a bűzrúdba és füstöt fúj ki. Két srác kezet fog, de barátian, majd ellenkező irányba indulnak el.

Még egy perc. A buszt már látni az utca végén, megáll a kereszteződésben, pirosat kapott. A nő már elszívta a cigije felét. Egy fiú erre szalad, de mikor látja állni a buszt lehajol megkötni a cipőjét. A jelzőlámpa zöldre vált, a busz újra közeledik. A nő eldobja a csikket és rátapos. A fiú feláll és mellém lép. A nő is. A busz befut, lefékez és kinyitja az első ajtót. A hölgyet előre engedjük, majd mi is felszállunk. Megmutatom a bérletem, majd leülök egy üres helyre.

Idegörlő két perc volt.

Minden pont ugyanolyan jelentéktelen, már nem tudom mit érdemes megjegyezni és mit nem...

Hazaérve a szobámba megyek, levettem magam az ágyamra... Helyesen tettem, de akkor miért nem érzem annak? Csak bámulom a plafont... Bárcsak máshogy találkoztunk volna, mondjuk Jin-nél, és aztán barátok lettünk volna, majd flörtöltünk volna, mindenhol. Apró érintések, és idővel elhív randira... Ha nem lennénk egy ribanc ez történt volna...

Volna... Mindig ez a szó, az elhalasztott lehetőségek csatakiáltása.

Észre sem veszem, hogy elalszom, csak mikor kopogásra leszek figyelmes, de már sötét van.

-Yoongi... Hoseok vagyok, bejöhetek? – hallom meg lakótársam hangját. Nem válaszolok, inkább lassan felállok és kinyitom résnyire az ajtót.

-Mit akarsz? – emelem rá a tekintetem.

-Sírtál? – tesz úgy, mintha aggódnia értem, felesleges, már tudom, minek gondol.

-Nem – tagadom, pedig biztosan piros a szemem. – Mit akarsz?

-Beszélni – felel, de nekem egyáltalán nincs hozzá kedvem, így be akarom zárni az ajtót, de a résbe teszi a lábát. – Bocsánatot szeretnék kérni azért, amit mondtam... – sóhajtva engedem bentebb és becsukom mögötte az ajtót.

Megáll a szoba közepén és elképedve néz szét, hát igen, mostanában nem volt kedvem rendet rakni, vagy bármi mást csinálni.

-Nagyon dühös voltam rád akkor, tudom, hogy ez nem mentség és elfogadom, ha nem bocsátasz meg nekem, de... Hiányzik a legjobb barátom – suttog a végén.

-Nekem is hiányzol – mosolyodom el.

-És mond csak, mi van veled és Jungkook-kal? – ül le az ágyamra komolyan és minden gúny nélkül érdeklődve.