Az ellenségek!

Az ellenségek! -A másnap!

Amikor imára kulcsolja a kezeit, csak felvont szemöldökkel figyelem a srácot.
Most komolyan egy ilyen szent fazék jött el hozzám szívességet kérni.
-Hát valami egészen mást kérnék kiscsibém! -kacsintottam rá.
-Talán rájössz majd magad is. -mondtam elkuncogva magam, mire Adam csak értetlenkedve nézett rám.
-Majd kérni fogok valamit, de nem most... Hanem majd miután segítettem neked. -mondtam elvigyorodva.
-Mit is kellene csinálni pontosan? -kérdeztem meg tőle kissé komolyabban.
-Hát lezárni az átjárót, hogy ne tudjon több démon átjönni az emberek világába.. Hiszen nagyon nagy zűrt csinálnak. -magyaràzta Adam.
-Képes vagy rá? -tette még hozzá, mire bólintottam.
-Persze hogy képes vagyok.. Ez a legegyszerűbb feladat a számomra..
Viszont minnél több démont kell visszaküldeni még mielőtt lezárjuk az átjárót.
Máskülönben meghal  az összes démon. -mondtam neki.
-Mégis minek?  Hiszen úgyis gonoszak, jobb ha itt maradnak, hiszen utána már nem tudnak gondot okozni. -mondta Adam.
-Ne legyél gonosz, csibe! -morrantam rá.
-Akkor induljunk is. -mondta a kis szerzetes.
-Én bizony este nem megyek sehova.. Majd holnap reggel elintézzük. -vontam vállat.
-Nem érünk rá!  Két napra van innen lóháton az a hely, ahol megtudjuk csinálni a szertartást. -nézett rám.
-Akkor menj egyedül. -vontam vállat, és lefeküdtem az ágyba.
-Ha éhes vagy, akkor egyél.. A kanapén pedig  tudsz aludni. -ajánlottam fel neki.
-Köszönöm. -mondta a srác, és a konyhában evett pár falatot, majd lefeküdt aludni.

***
Másnap reggel a madarak csicsergésére keltem, és a napsütésre.
Adam már régen fent volt, és a konyhába készített szendvicseket, amiket a szobába hozott.
-Készítettem reggelit. -mondta mosolyogva.
-Ohh milyen kedves.. Köszi. -vettem el tőle, majd enni kezdtem, de közben megakadt a szemem a nyakláncán lévő medálon.
-Az honnan van?  Régóta rajtad van? -kiváncsiskodtam..