Szavak nélkül

Ten

- Akkor még pont van egy kis időnk beszélgetni.- ekkor egy idegen női alak tűnt fel a háttérben.
-"Ki az ott mögötted"?-jeleltem
-Ő itt Vanessa, a mostani fotózáson is ő lesz a partnerem. Nyugi, nincs és nem is lesz közöttünk semmi, ugyanis leszbikus. És ha nem lenne az, akkor sem akarnék tőle semmit.
-"Értem."- néztem csalódottan.
-Nem bízol bennem?-láttam a tekintetében, hogy ez elszomorítja.
-"De bízok, csak..."-nem tudtam folytatni, ugyanis lenyomta a hívást.
Borzasztóan dühös voltam magamra. Megnyitottam Manu Instagram oldalát, ahol láttam már pár képen azt a bizonyos Vanessa-t. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy ennyire nem bíztam abban az emberben, akit mindennél jobban szeretek.

Órák teltek el, Manuelt pedig lehetetlen elérni. Telefont se veszi fel, üzenetekre se válaszol. Túlságosan megbántottam most. Ana-nak mondtam el panaszaim, aki ma itt alszik nálam ezekből az okokból kifolyólag, hogy ne érezzem magam a világ legrosszabb emberének. Apával egyébként remekül kijönnek szerencsére.

5 nap múlva

Eljött a műtét napja. Rettenetesen izgulok, ki tudja mi lesz ezután, ebből már nincs visszaút. Manu napok óta ignorál. Nem válaszol az üzeneteimre, nem veszi fel ha hívom. Ana és Martina mindennap itt vannak nálam felváltva, hogy ne legyen annyira rossz, de hát egyikük se álmaim fiúja, szóval néha nem mennek sokra a vigasztalással. Pontosan három óra múlva már ébresztenek, hogy minél hamarabb kiderüljön sikeres volt-e az operáció. Öt perc és szállítanak át a műtőbe. Manuelnek írok még egy gyors SMS-t, hátha ezt majd megválaszolja, bár ezt már én magam sem hiszem.

3 óra múlva

Hatalmas fényességre lettem figyelmes a szobában. Kinyitottam a szemeim, de idő volt míg a szemem megszokja az erős fényt. Három orvos állt az ágy mellett.
-Jó napot! Kicsit hagyjuk még ébredezni, majd teszteljük a beavatkozás eredményességét.- szólalt meg az egyik. Bólintottam. Nem mentek ki a szobából, vártak körül tíz percet és utána újra megszólalt az egyikük.
-Na, eljött az ideje, hogy mondjon valamit. Lehet az bármi, Önre van bízva.
-Édesapám hol van?- kissé rekedtes volt még a hangom, de az enyém. Ezt a pillanatot soha senki nem tudja elvenni tőlem. Hatalmas mosoly ült az arcomra, a doktor urak is ugyanezt tették. Örömkönnyek kezdték áztatnak az arcom.
-Kint vár míg mi elvégzünk néhány apró vizsgálatot. Ha jól láttam nincs egyedül, vannak még vele páran.
-Köszönöm!-suttogtam meghatottan.
-Ez a dolgunk. Örömmel tettük.

Néhány kis dolog ellenőrzése után Aput végre beengedték.
-Kislányom!-ölelt azonnal magához, amint az ágyamhoz ért. Könnyes volt a szeme.
-Olyan rég szeretném elmondani mennyire szeretlek.- öleltem szorosabban
-Én téged jobban! Manuel írt azóta?-kérdezte.
-Nem, és kezdek egyre inkább aggódni.- sóhajtottam
-Felhívom az édesanyját neked. Addig beküldöm hozzád a lányokat. Iszonyatosan várják már, hogy bejöhessenek, de csak engem akartak beküldeni először.-válaszomat meg sem várva távozott a helyiségből.

Már tíz perc is eltelt legalább mikor bejöttek hozzám. Ana sírt a többiek pedig szomorúan néztek. Közelebb jöttek, majd a legfiatalabb rám borult. Nem tudtam mire vélni ezt. Semmi előzménye nem volt.
-Kicsim!-szólalt meg Apu végül.- Manuelnek autóbalesete volt...