A valóság árnyékában is szeretni

Boszorkánytánc

Csípős szél kerekedett, kísértetként járta Brooklyn utcáit. Alec hófehér arcán érezte a szél hideg érintését. Nem szerette a szelet, de ebben a pillanatban úgy érezte, Raziel küldte neki, hogy a szívében mardosó keserű érzésekbe belekapjon és magával vigye őket, kitisztítva lelkét. Bűntudatot érzett, zavarodottságot, félelmet. Az Intézetbe tartott éppen, zsebében Magnus hajszálával.

A relytéjes árnyvadászgyilkosságok miatt a Klávé most különösen célba vette az Alvilágiakat. Alec mindig is szabálykövető árnyvadász volt, de most érezte a zsigereiben, hogy a Klávé parancsára DNS-t begyűjteni a szerelmétől nagyon rossz döntés volt. A szándékai tiszták voltak, mégis bizonyítani akarta, hogy Magnusnak nincs köze a gyilkosságokhoz. Azt azonban nem gondolta, hogy ezzel mennyire megbántja azt, akit a legkevésbé sem szeretne bántani.

"Kifelé"- sokadjára visszhangzott füleiben Magnus hangja. Ez volt az utolsó szó, amit a boszorkánymestertől hallott. Eközben izzó, kék fények jelentek meg Magnus keze körül. Varázslattal kivágta az ajtót, hogy Alec minél hamarabb eltűnjön a szeme elöl. Alec esküdni mert volna rá, hogy a szemei is szikráztak a dühtől, ezért jobbnak látta, ha tényleg elmegy. Még mindig összeszorul a szíve, amikor arra emlékszik vissza, hogy akkorát csattant az ajtó utána, hogy a folyosó beleremegett.

Most csak a szél ismeri az érzést a szívében, hogy mennyire bánja ezt az egészet, hogy legszívesebben megfordulna és visszamenne...hogy bocsánatot kérjen, hogy átölelje és megcsókolja Magnust. Hirtelen megcsörrent a telefonja. Egy vészhívás az Intézetből. Újabb áldozat. Alec úgy érezte most először a szíve annyi érzéssel van tele egyszerre, hogy félt, hogy lelke megszakad a rá nehezedő súlytól. Hívta a kötelessége...egy árnyvadász mindig szolgálatban van. Megérkezett az intézetbe és a borzongó tekintetek láttán tudta, hogy ismét kegyetlenül meggyilkoltak valakit, akivel együtt edzet, együtt nőtt fel. Látta az áldozat arcát, kivágott rúnáinak a helyét. Véget kell ennek vetni.

Már 3órája, hogy Alecet elküldte Magnus. Whiskey jéggel és egy régi barát a kanapén jó kombináció szívfájdalomra.- gondolta a boszorkánymester. Dorothea mindig is jól időzített és nem utolsó sorban csodálta Magnus-t. Többszáz éve ismerték egymást, volt, hogy kicsit közelebbről is. Ami közöttük volt, szép volt, de a barátságuk erősebb volt attól, hogy gyengédebb érzések jelenjenek meg a szívükben egymás iránt. Mégis, Dorothea meredten bámulta Magnust-t, ahogy az ablakon beszűrődő éjszakai fények a Whiskey-s poháron megcsillanva gyengéden simítják végig aranyló arcának ívét. A lány szívverése felgyorsult és nagyot kortyolt poharából.

Alec Lightwood nem bírta tovább a mardosó bűntudatot. Amióta kilépett Magnus lakásából kavargó gondolatai nem hagyták nyugodni. "Muszáj vele beszélnem!" Soha senki iránt nem érzett így. "Hogy tehettem ezt?!" Vette a kabátját és elindult a Boszorkánymester lakásába. 

Dot tényleg jó barát volt. Mindig is értett hozzá, hogyan vidítsa fel azokat, akiket szeret. Már több órája Magnusnál volt, túl voltak mély és őszinte beszélgetéseken. Épp arról beszéltek, hogy közel 60 éve nem volt partnere. "Mit mondhatnék?!"- szólt Dot. "Nehéz olyan boszorkánymestert találni aki szuper dögös és ebben a világban él. És még jó táncos is." - Mutatott Magnusra.  Dot tudta, hogy Magnus imád táncolni. "Miss Dorothea...ezt vegyem kihívásnak?" Dot lelkesen kikerekedett szemekkel nézett rá, pillantása mindent elárult.

Magnust az árnyvilág hírhedt szívtipróként tartotta számon. Akik nem ismerték igazán azt hihették egyszerre több vasat is tart a tűzben. A kisugárzása ellenállhatatlan volt. Bárhová belépett, a jelenléte mindent feltöltött élettel. Átlátott az embereken, mindig tudta mit kell mondania vagy tennie ahhoz, hogy az ujja köré csavarjon bárkit, bármikor. Ez jó ízléssel és dögös testtel párosítva veszélyt jelentett mindenkire, akinek a szíve egy kicsit is nyitva volt. De aki ismerte őt, tudta, hogy szándékai mindig tiszták és egyenesek voltak. Bármennyire is úgy tűnt, hogy nem így van, de amióta él, egy lelket tudott szeretni egyszerre. Sosem lett volna képes arra, hogy a szerelmét elárulja.

Dot varázsolt egy lemezjátszót és feltett egy ismerősen csengő dalt, ennek Magnus sem tudott ellen állni. Táncra perdültek.

Egy kívülállónak a boszorkányok tánca hihetetlenül varázslatos élmény. Olykor a levegőbe emelkednek, mintha repülni tudnának, olykor szikrázik a talpuk alatt a talaj egy-egy dobbantásnál. Önfeledten táncolták be a lakás minden pontját, fényeket szórva a legsötétebb zugokba is. A levegőt átjárta a mágia tüzes és mégis gyengéden finom illata.

A szám végéhez érkeztek. A teraszon voltak éppen, Magnus utoljára lendületesen megforgatta Dorothea-t és egyszer csak azon kapta magát, hogy a lány a karjaiban kötött ki. "Az életem egy unalmas tragédia lenne nélküled."-szólt Dot. "Valóban" - válaszolt Magnus. A lány mélyen a szemébe nézett, majd az ajkai felé közeledett. Magnus ebben a pillanatban eszmélt fel, hogy Dot meg akarja csókolni. "Sajnálom"- tolta távolabb a lányt. "Ne sajnáld!" válaszolt a lány. "Szerelmes vagyok Alecbe!" Dot megértően bólogatott "Tudom". Még egymás karjaiban voltak, amikor lépteket hallottak bentről.

"Magnus! Mi folyik itt?" -fájdalmasan hatolt Magnus lelkébe egy ismerős hang. Oldalra nézett és Alec könnybe lábadt, csalódott, mélységesen szomorú szemei meredtek rá. Alexander Lightwood széttárt kezekkel, értetlenül állt mellettük, érezte, hogy a szíve minden bizonnyal rövidesen kiugrik a helyéről. "Alexander...én...mi...ez nem az, aminek látszik."