Árnyvadász történetek

1. fejezet: Emlékek

Friss, őszi szél sodorta a megsárgult faleveleket Jace Herondale útjába. Finom, övénylő táncukkal igyekeztek megakadályozni, a fiút, hogy elérje úti célját. Az utcák elcsendesedtek. Jace mély sóhajjal próbálta túltenni magát gondolatain. "Az árnyvilágról szóló emlékei elvesztek. Nem emlékszik ránk. Olvastad az üzenetét. Ha megpróbáljuk megváltoztatni, az az Angyalok akarata ellen lesz és rosszabb lehet a helyzet." Simon szavai csengtek a füleiben és élesen markoltak a szívébe. Egy év telt el és még mindig, mintha tegnap lett volna, hogy Clarie emlékei eltűntek. Jace nem tudta feldolgozni, a szerelméhez fűződő érzései változatlanul benne éltek. Éjszakánként imádkozott az angyalokhoz, hogy a szerelmükre való tekintettel adják vissza Clarie-t. Amikor a szörnyű hiányon nem tudott uralkodni, rendszeresen követte a lányt. Mivel tudta, hogy a látás képességét is elvették az angyalok tőle, így nem aggódott azon, hogy problémát jelenthet mindez. Ezen az estén A Brooklyni Művészeti Akadémia kiállítására követte. Lehet, hogy Simonnak igaza van és többet nem szabadna követnem... - gondolta, de egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy nem emlékszik rá soha többet a lány. Lehet, hogy Simon sokkal erősebb lélekben... nekem ez nem megy.

Simon harci technikái nagyon sokat fejlődtek, amióta Jace-el edzenek. Kezdetben a vámpír csak azért állt elő az ötlettel, hogy Jace tanítsa, hogy hátha ez eltereli mindkettejük figyelmét a történtektől. Az igazság az, hogy nagyon jó barátok lettek. Izzy többször is megjegyezte, hogy Claire mennyire boldog lenne, ha ezt látná. Hogy a legjobb barátja és a szerelme együtt edzenek és ilyen közel kerültek egymáshoz. De sajnos Clarie ezt nem láthatta, egészen más kötötte le figyelmét.

Amióta azon az éjszakán egy évvel ezelőtt a parkban találta magát könnyes szemekkel, minden olyan kusza lett. Ezen a bizonyos éjszakán hazasétált és magába roskadt, mikor meglátta porig égett otthonát. Édesanyját nem találta, kétségbeesetten hívott segítséget. Azóta is pszichoterápiára jár. Az orvosok szerint a tűzesetkor sérülhetett meg az agya és ezért nem emlékszik nagyon sok mindenre, többek között arra sem, hogy hogyan került a parkba és hogy hol lehet az édesanyja. Titkon reménykedett benne, hogy viszont láthatja őt, de a szívében érezte, hogy már nem él. A legjobb barátja, Simon elvesztése pedig annyira lesújtotta, hogy hetekig volt kórházban miatta. Becky, Simon testvére  elmondta neki, hogy Simon egy balesetben meghalt. A szíve szakadt meg, hogy hazudnia kellett Claire-nek, de tudta, hogy nem mondhatja el az igazat. Hónapokba tellett, mire a lány talpra állt és folytatta tanulmányait a Művészeti Akadémián. Mostanra már megnyugodott és új életet kezdett. Mégis egy megmagyarázhatatlan űrt érzett a lelkében és az összes alkotását heves érzelmek felszínre törésének köszönhette. Nem tudta, hogy honnan jönnek ezek az érzések, de úgy érezte, hogy egyre nehezebben tudja kezelni őket. Csodás festményeit, rajzait pedig imádták a mondén világban. A lány tudta nélkül, de figyelemmel kísérte fejlődését még valaki, valaki, akit ő idáig nem láthatott, pedig minden egyes kiállításán ott volt. Ez a valaki Jace volt. Ezen az estén azonban valami igazán hihetetlen dolog történt.

- Ezt imádom!Minden munkád absztrakt? - kérdezte az egyik látogató. Most először jött ilyen kiállításra, de nem bánta meg. 

- Nagyjából. Olyan, mintha egy rakás érzés és történet próbálna a felszínre törni. De nem teljesen értem őket. Így az érzéseimet tudom megfesteni - válaszolt Clarie. 

- Nos, bármit is csinálsz, ne hagyd abba! - biztatta a látogató. 

- Köszönöm, hogy eljött! - nyújtotta a kezét Claire. 

Kezet fogtak, majd Clarie egyedül maradt. Sóhajtott. Körbenézett a teremben és megakadt a szeme valakin, aki kitűnt a tömegből. Egy magas, jóképű, szőke fiún. Egy oszlopnak támaszkodva állt és nézte őt. A tekintetében olyan mélységet látott meg, amit még soha senki más szemében nem látott. A fiú maga mögé nézett, hogy vajon tényleg őt szúrta-e ki Clarie, és megriadt, mikor tudomásul vette, hogy igen. 

Clarie meglátta őt. 

Elindult felé, és a szőke fiú ekkor már halálra rémülten tekintett vissza rá. Földbe gyökereztek a lábai. 

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni! - szólt Clarie. 

- Te látsz engem - a fiú érezte, hogy óriásit dobbant a szíve, sokkos tekintettel nézett a lányra.  

- Persze, hogy látlak... - vágta rá a lány értetlen tekintettel. Még furcsább volt számára, amikor a rémült fiú sarkon fordult és elviharzott. Olyan ismerős... - gondolta magában, majd utána szaladt. 

A fiú teljesen összezavarodott, boldog volt, hogy észrevette őt a lány de mégis annyira megrémült, mint még soha. Majd egy kiáltásra figyelt fel. 

- HÉ! - Clarie volt az. 

Nem állhatok meg... - gondolta Jace, és sietett tovább.

- HÉ! HOZZÁD BESZÉLEK! - kiáltott utána Clarie. 

A francba.... - bosszankodott a fiú, majd megfordult és szembetalálta magát a lánnyal. 

- Nem ismerjük egymást valahonnan? - kérdezte Clarie.

- Nem hinném.

- De... de... igen, tutira... - erősködött Clarie. - Te... te Jace vagy, ugye?!

Az Angyalra...emlékszik rám?! - gondolta Jace, majd megszólalt. - Igen. Igen, én... én Jace vagyok.

- Én meg Clarie - gyönyörűen mosolygott vissza a fiúra. Tekintete a fiú nyakára ereszkedett. Kezét a Jace nyakán lévő rúnára tette. - Mik ezek a tetkók a nyakadon?

Ahogy az ujjai Jace nyakát érintették, a fiú vére felforrósodott az ereiben. Szerelme szemébe nézett, ő pedig vissza rá. Elvesztek egymás pillantásában, a lány érezte, hogy Jace szíve egyre hevesebben ver. Bőrének illata megmagyarázhatatlan, ismerős érzéseket hozott felszínre a tudatalattijából. Nem tudott mit kezdeni ezekkel az érzésekkel, de tudta, hogy muszáj jobban megismernie a fiút. Pár percig szótlanul álltak, végül Clarie megszólalt. 

- Vissza kellene mennem... figyelj, nem tudom honnan ismerjük egymást, de valamikor szívesen beszélnék erről veled.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - Jace finoman levette Clarie kezét a válláról, majd óvatosan elengedte, miközben meleg tenyeréből érezte, ahogy a lány ujjai kicsúsznak. - Mennem kell - mondta, és elrohant.

Clarie magára maradt a sikátorban. Nézte, ahogy Jace elmegy. Egy papírdarab hullott ki a fiú zsebéből rohanás közben. Utána kiáltott, de Jace  nem reagált, eltűnt a szemei elöl. Clarie felvette a papírt és széthajtotta. Egy szórólap volt. Vadászok Holdja, zárt körű rendezvény, az újraegyesülés tiszteletére. Holnap estére szól. Eltette a papírt és visszasétált a kiállításra. Aznap éjjel semmit sem aludt. A szőke fiú a nyakán tetkókkal... Jace járt a fejében. Annyira furcsán viselkedett vele, nem tudja mire vélje ezt az egészet. Rajzolni kezdett. Szerette volna a benne lévő érzéseket kirajzolni magából. Órák teltek el, már a harmadik rajzát gyűrte össze és dobta a kukába. Mindegyikről ugyanaz a titokzatos arc tekintett vissza rá. Jace arca. Szomorúság öntötte el a szívét és zavarodottság. Nagyon rosszul érezte magát, majd végül a napfelkeltével álomba sírta magát.