A Pál Utcai fiúk

IV

Az osztályteremben ismét egyet ütött az óra, s a fiúk a könyveikhez
kaptak. Rácz tanár úr becsapta a könyvét, és felállott a katedrán.
A szolgálatkész kis Csengey, az első pad első odaugrott hozzá, és
fölsegítette rá a felöltőt. A Pál utcaiak a különböző padokból
összenéztek, várva Boka intézkedését. Tudták, hogy ma délután már kettőkor lesz a gyülekezés a grundon, mert a három tagból álló
előőrscsapat be fog számolni füvészkerti élményeiről. Azt mindenki
tudta, hogy a kirándulás sikerült, s hogy a Pál utcaiak elnöke bátran
adta vissza a látogatást a vörösingeseknek. De a dolog részleteire
voltak kíváncsiak, az egyes kalandokra, a veszedelmekre, melyekben a
fiúk forogtak. Bokából harapófogóval sem lehetett volna egy szót sem
kivenni. Csónakos mindenfélét beszélt összevissza, s Isten bocsássa
meg neki, de nagyokat füllentett. Még vadállatokról is beszélt,
amelyekkel a füvészkerti romok közt találkoztak... Hogy Nemecsek majd
belefulladt a tóba... Hogy a vörösingesek egy rettenetes máglya körül
ültek... De összevissza beszélt, és épp a fontos dolgokat felejtette
mindig ki. És nem lehetett a beszédjét végighallgatni, mert majd
megsüketítette a hallgatóit a folytonos füttyökkel, melyeket pontok
helyett rakott a mondatok végére.
Nemecsek meg olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan
titkolózott. Ha kérdezték, így felelt:
- Nem mondhatok semmit.
Vagy azt mondta:
- Kérdezzétek meg az elnök úrtól.
A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére
ilyen gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok
érezték, hogy ezek után ők eltörpülnek a közlegény mellett, sőt
némelyek már azt is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után
okvetlenül tisztté fogják előléptetni, s akkor nem marad más
közlegény a grundon, mint Hektor, a tót fekete kutyája...
Még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte
két ujját a Pál utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz
a találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál utcaiak közé,
rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien
szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásul vették az elnök jelét.
És már mind indulni akartak, mikor történt valami.
Rácz tanár úr megállott a katedra lépcsőjén.
- Várjatok - mondta.
Nagy csönd lett erre.
A tanár úr kis cédulát húzott elő a felöltője zsebéből. Föltette a
szemüvegét, s a céduláról olvasni kezdte a következő neveket:
- Weisz!
- Jelen - mondta ijedten Weisz.
A tanár úr folytatta:
- Richter! Csele! Kolnay! Barabás! Leszik! Nemecsek!
Valamennyi rendre felelt:
- Jelen!
Rácz tanár úr zsebre tette a cédulát, és így szólt:
- Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába.
Egy kis dolgom van veletek.
Azzal elindult, s anélkül, hogy ennek a furcsa meghívásnak okát
adta volna, kisietett a teremből.
Nagy zúgás, zsongás támadt erre.
- Miért hív?
- Miért maradunk itt?
- Mit akarnak velünk?
Ezt kérdezgették egymástól a meghívottak. És miután valamennyien Pál
utcaiak voltak, Boka köré sereglettek.
- Én nem tudom, mi lehet - mondta az elnök. - Csak menjetek be, és
én majd megvárlak a folyosón benneteket.
Azzal a többiekhez fordult.
- Hát nem kettőkor találkozunk, hanem háromkor. Akadály jött közbe.
Az iskola nagy folyosója megnépesült. A többi osztályok is ontották
magukból a fiúkat, nagy kavarodás, sietés, csoszogás lett úrrá a
máskor csöndes, nagyablakos folyosón. Mindenki sietett.
- Be vagytok zárva? - kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól, mely
a tanári szoba előtt feketéllett.
- Nem - mondta büszkén Weisz.
A fiú azzal elszaladt. Irigyen néztek utána. Ő már hazamehet...
Néhány percnyi várakozás után kinyílott a tanári szoba ajtaja, s a
tejüveges ajtó mögött megjelent Rácz tanár úr magas, sovány alakja.
- Gyertek be - szólt és előrement.
A tanári szoba üres volt. A hosszú, zöld asztal körül állottak
a fiúk, halálos csöndben. Az utolsó tiszteletteljesen csukta be az
ajtót. Rácz tanár úr leült az asztalfőre, és körülnézett.
- Mind itt vagytok?
- Igen.
Alulról, az udvarról, a hazasiető fiúk boldog lármája hallatszott
fel. A tanár úr becsukatta az ablakot, s most ijesztő lett a csönd a
nagy, könyvtáras szobában. Síri csöndben szólalt meg Rácz tanár úr:
- Itt arról van szó, hogy ti valami egyletet alakítottatok. Ezt
megtudtam. Valami úgynevezett gittegyletről hallottam. Akitől ezt
tudom, az átadta nekem az egylet tagjainak névsorát is. Az egylet
tagjai ti vagytok. Igaz-e?
Senki se felelt. Mind lehorgasztott fővel, némán állottak egymás
mellett, annak jeléül, hogy a vád igaz volt.
A tanár úr folytatta:
- Menjünk szépen sorjában. Mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy ki
alapította az egyletet, mikor világosan megmondtam, hogy semmiféle
egylet alapítását nem tűröm meg. Ki alapította?
Nagy csönd.
Egy félénk hang szólalt meg:
- A Weisz.
Rácz tanár úr szigorúan nézett Weiszre.
- Weisz! Nem tudsz magadtól jelentkezni?
Szerényen hangzott a felelet:
- De igen, tudok.
- Hát miért nem jelentkeztél?
Erre megint nem felelt szegény Weisz. Rácz tanár úr rágyújtott egy
szivarra, s a füstöt a levegőbe fújta.
- Hát menjünk szép sorjában - mondta. - Először is mondd meg nekem,
mi az a gitt?
Felelet helyett Weisz kivett a zsebéből egy hatalmas gittet, és
letette az asztalra. Egy ideig nézte, aztán olyan halkan, hogy alig
lehetett hallani, kijelentette:
- Ez a gitt.
- És mi ez? - kérdezte a tanár.
- Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába.
Az üveges bekeni oda, és az ember a körmével kikaparja az ablakból.
- És ezt te kapartad ki?
- Nem, kérem. Ez az egyleti gitt.
A tanár úr tágra nyitotta a szemét.
- Mi az? - kérdezte.
Weisz most már nekibátorodott egy kicsit.
- Ezt a tagok gyűjtötték - mondta -, és a választmány rám bízta, hogy
én őrizzem meg. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok,
de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta.
- Hát ezt rágni kell?
- Igen, mert különben megkeményedik, és nem lehet nyomkodni.
Én mindennap megrágtam.
- Miért éppen te?
- Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles
mindennap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert
különben megkeményedik...
Itt sírva fakadt Weisz. Pityeregve tette hozzá:
- És most én vagyok az elnök...
Komoly volt a hangulat. A tanár szigorúan kiáltott:
- Hol szedtétek össze ezt a nagy darabot?
Csönd lett. A tanár Kolnayra nézett.
- Kolnay! Hol szedtétek ezt össze?
Kolnay hadarva felelt, mint aki őszinte vallomással akar segíteni a
helyzetén:
- Ez van, kérem, tanár úr, már egy hónapja. Én egy hétig rágtam, de
akkor kisebb volt. Az első darabot a Weisz hozta, és azért alapítottuk
az egyletet. Őtet az apja elvitte kocsin, és ő a kocsiablakból kaparta
ki. Egész véres lett a körme. Aztán akkor betört az énekteremben az
ablak, és én eljöttem délután, és egész délután vártam, amíg az üveges
jött, és öt órakor jött az üveges, és én megszólítottam, hogy adjon
nekem egy kis gittet, de ő nem felelt, mert ő nem tudott felelni, mert
neki tele volt a pofája gittel.
A tanár úr szigorúan ráncolta össze a homlokát:
- Micsoda szavak ezek? Pofája a lónak van!
- Hát a szája volt tele. Ő is rágta. Aztán odamentem, és kértem, hogy
hagyjon nézni, amíg ő az ablakot csinálja. És intett, hogy hagy. És én
néztem, és ő bevágta az ablakot, és elment. És mikor ő elment, akkor
én odamentem, és kikapartam a gittet az ablakból, és elvittem. De nem
magamnak loptam, hanem az egyletnek... az ehegy... lehet... nehek... -
Ő is sírt.
- Ne sírj - mondta Rácz tanár úr.
Weisz a kabátja szélét tépdeste, és zavarában szükségesnek találta
megjegyezni:
- Mindjárt bőg...
De Kolnay csak zokogott, szívet tépően zokogott. Weisz súgva szólt rá:
- Ne bőgj!
S azzal ő is bőgni kezdett. A nagy sírás meghatotta Rácz tanár urat.
Nagyokat szippantott a szivarjából. S ekkor előlépett a sorból Csele,
az elegáns Csele, büszkén kiállott a tanár elé, s elhatározta, hogy most ő is római jellem lesz, mint a minap a grundon Boka. Határozott
hangon mondta:
- Kérem, tanár úr, én is hoztam az egyletnek gittet.
Büszkén nézett a tanár szemébe. Rácz tanár úr megkérdezte:
- Honnan?
- Odahaza - szólt Csele - összetörtem a madárfürdőkádat, és a mamám
becsináltatta, és én rögtön kiszedtem a gittet. A víz mind kifolyt
a szőnyegre, mikor a Mandi fürdött. Minek is kell fürödni egy ilyen
madárnak? A verebek nem fürödnek soha, mégse piszkosak.
Rácz tanár úr előrehajolt a széken. Fenyegetőleg mondá:
- Jó kedved van, Csele, majd segítek én mindjárt a bajodon! Folytasd,
Kolnay!
Kolnay szipogott és szepegett. Az orrát törülte.
- Mit folytassak?
- Honnan szedtétek a többit?
- Hát most mondta a Csele... És az egylet nekem adott egyszer hatvan
krajcárt, hogy én is szerezzek.
Ez már nem tetszett Rácz tanár úrnak.
- Hát pénzért is vettetek?
- Nem - mondta Kolnay. - Hanem az én papám orvos, és délelőtt
komfortáblin jár a betegekhez, és egyszer elvitt, és a kocsiablakból
kiszedtem a gittet, és az nagyon jó puha gitt volt, és akkor az egylet
adott hat hatost, hogy magam üljek be abba a kocsiba, és én délután
beleültem, és kimentem vele a Tisztviselőtelepig, és kiszedtem belőle
a gittet, mind a négy ablakból, és akkor gyalog jöttem haza a
telepről.
A tanár emlékezett rá:
- Ez akkor volt, amikor találkoztam veled a Ludovikánál?
- Igen.
- És megszólítottalak... Te meg nem feleltél.
Kolnay lehajtotta a fejét, és szomorúan szólt:
- Mert tele volt a pofám gittel.
És újra eltörött a mécses, Kolnay újra sírni kezdett. Weisz megint
izgatott lett, megint tépdesni kezdte a kabátja szélét, megint azt
mondta zavarában, hogy:
- Mindjárt bőg...
És ő maga is megint rákezdte. A tanár úr felállott, s föl-alá kezdett
sétálni a szobában. A fejét csóválta.
- Szép kis egylet. És ki volt az elnök?
Erre a kérdésre Weisz hirtelen elfelejtette a bánatát. Abbahagyta
a sírást, és büszkén szólt:
- Én.
- És ki volt a pénztárnok?
- A Kolnay.
- Add elő, ami pénz maradt!
- Tessék.
Azzal a zsebébe nyúlt Kolnay. Neki se volt kisebb zsebe, mint
Csónakosnak. Kotorászni kezdett benne, és sorra kirakott az asztalra
belőle mindent. Mindenekelőtt egy forint negyvenhárom krajcár került
elő. Aztán két darab ötkrajcáros bélyeg, egy zárt levelezőlap, két
darab egykoronás okmánybélyeg, nyolc új toll és egy színes üveggolyó.
A tanár úr megolvasta a pénzt, s ennek láttára elkomorodott.
- A pénzt hol vettétek?
- Tagdíjakból. Mindenki minden héten fizetett egy hatost.
- És mire kellett a pénz?
- Csak hogy be legyen fizetve a tagdíj. A Weisz lemondott az elnöki
fizetésről.
- Mennyi volt az?
- Öt krajcár egy hétre. A bélyegeket én hoztam, a levelezőlapot a
Barabás és az okmánybélyegeket a Richter. Neki az apja... ő az
apjától...
A tanár közbevágott:
- Lopta! Mi? Richter!
Richter előállt, és lesütötte a szemét.
- Loptad?
Némán intett, hogy igen. A tanár úr a fejét csóválta.
- Micsoda romlottság! Mi az apád?
- Dr. Richter Ernő köz- és váltóügyvéd. De az egylet visszalopta a
bélyeget.
- Hogyhogy?
- Hát mert én elloptam a papától a bélyeget, és aztán féltem, és az
egylet adott nekem egy koronát, és én vettem rajta másik bélyeget, és
visszaloptam az íróasztalra. És a papa rajtakapott, nem amikor loptam,
hanem amikor visszatettem, és a nyakam közé sózott érte...
A tanár egy szigorú pillantására kijavította:
- ...megvert érte, és külön még megpofozott, mert visszatettem, és
kérdezte, hogy hol loptam, és én nem akartam megmondani, mert akkor
még megint külön megpofozott volna, hát azt mondtam, hogy a Kolnaytól
kaptam, és akkor ő azt mondta, hogy: "Tüstént vidd vissza a Kolnaynak,
mert az bizonyára valahol lopta" - és én visszavittem a Kolnaynak, és
ezért van most az egyletnek két bélyege.
Gondolkodóba esett ezen Rácz tanár úr.
- Hát minek vettetek új bélyeget, hiszen a régit is visszatehetted
volna!
- Azt nem lehetett - felelte helyette Kolnay -, mert már a hátán volt
az egylet pecsétje.
- Pecsét is van? Hol a pecsét?
- A Barabás a pecsétőr.
Most Barabáson volt a sor. Most ő lépett elő. Gyilkos pillantást
vetett Kolnayra, akivel mindig baja volt. Még emlékezetében volt a
kalapügy a grundon... De nem tehetett semmi egyebet, szépen letette
a gumiból készült bélyegzőt a zöld tanári asztalra, a hozzá való
tintapárnás bádogskatulyával együtt. A tanár megnézte a pecsétnyomót.
Ez volt ráírva: 'Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889'. Rácz tanár
úr elfojtotta a mosolygását, és megint megcsóválta a fejét. Ezen
felbátorodott Barabás. Az asztal felé nyúlt, és vissza akarta venni
a pecsétnyomót. De a tanár úr rátette a kezét.
- Mit akarsz?
- Kérem - vágta ki Barabás -, én esküt tettem, hogy inkább az
életemmel is megvédelmezem a pecsétet, de a kezemből ki nem adom.
A tanár úr zsebre dugta a pecsétet.
- Csönd! - mondta.
De Barabás most már nem maradt nyugton.
- Akkor - szólt - tessék a Cselétől is a zászlót elvenni.
- Hát zászló is van? Add ide - mondta a tanár Csele felé fordulva.
Csele benyúlt a zsebébe, és egy picike kis drótnyelű zászlót húzott
onnan elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában
az ilyen varrni való dolgokat mind a Csele nővére csinálta. De ez a
zászló piros-fehér-zöld volt, s ez volt ráírva: 'Gittgyűjtő Egyesület,
Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok továb nem leszünk!'
- Hm - szólt a tanár úr -, ki az a finom madár, aki a 'tovább'-ot
egy
b-vel írja? Ki írta ezt?
Senki nem felelt. A tanár úr dörgő hangon ismételte a kérdést:
- Ki írta ezt?
Ekkor Csele gondolt egyet. Azt gondolta, hogy miért mártsa ő be a
bajba a fiúkat. A tovább-ot ugyan Barabás írta egy b-vel, de miért
szenvedjen Barabás? Tehát szerényen ezt mondta:
- A nővérem írta, kérem.
És nyelt egyet utána. Nem volt szép tőle, de megmentette ezzel a
pajtását... A tanár nem felelt semmit. És a fiúk most összevissza
kezdtek beszélni.
- Kérem, a Barabástól nem szép, hogy elárulta a zászlót - jegyezte meg
dühösen Kolnay.
Barabás mentegetőzött:
- Mindig velem van baja! Ha tőlem elvették a pecsétet, akkor már úgyis
vége van az egyletnek.
- Csönd! - vágta el a vitát Rácz tanár úr. - Majd segítek én a
bajotokon. Ezennel fel van oszlatva az egylet, és meg ne halljam
többé, hogy ilyesmikbe keveredtek! Magaviseletből valamennyien
szabályszerűt fogtok kapni, és Weisz pedig kevésbé szabályszerűt,
mert ő volt az elnök.
- Pardon! - jegyezte meg szerényen Weisz. - Éppen ma voltam utoljára
az elnök, mert ma kellett volna a közgyűlésnek lenni, és már mást
jelöltünk erre a hónapra!
- A Kolnayt jelöltük - mondta vigyorogva Barabás.
- Az nekem mindegy - szólt a tanár. - Holnap valamennyien itt maradtok
kettőig. Majd segítek én a bajotokon. Most pedig mehettek!
- Alászolgája! - hangzott kórusban, és mind megmozdultak. Ezt a
zavaros pillanatot Weisz arra használta fel, hogy a gitt után nyúlt.
A tanár meglátta.
- Nem hagyod békében?!
Weisz alázatos pofát vágott.
- Hát a gittet nem kapjuk vissza?
- Nem. Sőt akinél még van, az adja rögtön vissza, mert ha megtudom,
hogy valamelyiknél maradt, azzal szemben a legszigorúbban fogok
eljárni.
Erre előlépett a Leszik, aki eddig hallgatott, mint a potyka. Kivett
a szájából egy darab gittet, és odaragasztotta az egyleti csomóhoz,
fájó szívvel és maszatos kézzel.
- Több nincs?
Felelet helyett a Leszik kitátotta a száját. Mutatta, hogy nincs több.
A tanár úr a kalapját vette.
- És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok!
Takarodjatok haza!
A fiúk némán sompolyogtak ki, csak egyikük szólalt meg csöndesen:
- Alászolgája! - mondta külön Leszik, mert az előbb, mikor a többiek
köszöntek, neki tele volt a szája.
A tanár úr elment, s a föloszlatott gittegylet egyedül maradt.
Szomorúan néztek egymásra a fiúk. Kolnay a várakozó Bokának mesélte
el a kihallgatás történetét. Boka föllélegzett.
- Nagyon megijedtem - mondta -, mert már azt hittem, hogy a grundot
árulta el valaki...
Ezalatt Nemecsek odament a csoporthoz, és suttogva szólt:
- Nézzétek... mialatt kihallgatott benneteket, én az ablaknál
álltam... egy új ablak volt... és...
Megmutatta a darab friss gittet, amit az ablakból kapart ki. A többiek
áhítattal nézték.
Weisznek fölragyogott a szeme.
- Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk
a közgyűlést.
- A grundon! A grundon! - kiáltotta a többi is. És valamennyien
szaladni kezdtek, hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásaiktól,
amint a Pál utcaiak jelszavát harsogták:
- Hahó, hó! Hahó, hó!
És valamennyien kivágtattak a kapun. Boka egyedül ment, lassan. Neki
nem volt jókedve. Neki Geréb járt az eszében, az áruló Geréb, aki a
lámpát cipelte a füvészkerti szigeten. Gondolatokba mélyedve ment
haza, megebédelt, s nekilátott a másnapi latinleckének...
Isten tudja, hogy csinálták ilyen gyorsan, de a gittegylet tagjai már
fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen ebédről jött,
mert még majszolt egy nagy darab kenyérhéjat. Az ajtóban várta
Kolnayt, hogy barackot nyomjon a fejére. Sok volt már a Kolnay
rovásán.
Mikor teljes számban voltak, Weisz a farakások közé hívta őket.
- Megnyitom a közgyűlést - mondta rettentő komolyan.
Kolnay, aki már megkapta, sőt Barabásnak vissza is adta a barackot,
azon a nézeten volt, hogy a tanári tilalom ellenére fönn kell tartani
az egyletet.
Barabás azonban meggyanúsította:
- Azért mondja, mert most rajta a sor elnöknek lenni. Én azt mondom,
hogy elég volt a gittegyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi
meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát már egyéb se legyen a
szájamban, csak folyton ez a ragacs?
Most Nemecsek akart felszólalni.
- Szót kérek - mondta az elnöknek.
- A titkár úr szót kér - mondta komolyan Weisz, és csöngetett egy kis
kétkrajcáros csöngettyűvel.
Nemecsekbe azonban, aki a gittegyletben titkári tisztet viselt,
belefagyott a szó. Meglátta az egyik farakás mellett Gerébet. Senki
más nem tudta Gerébről azt, amit ő tudott, amit azon az emlékezetes
estén Bokával együtt ő is látott. Geréb egyedül sompolygott a
farakások között, és egyenesen a felé a kis kunyhó felé futott,
amelyben a tót lakott a kutyájával. Nemecsek érezte, hogy neki
kötelessége szemmel tartani az árulót, vigyázni minden lépésére.
Boka azt mondta, hogy addig, amíg ő nem jön, Gerébnek nem szabad
megtudnia, hogy látták a vörösingesekkel ülni a lámpa körül a
szigeten. Hadd higgye, hogy senki nem tud a dolog felől.
De most itt volt, itt sompolygott. Nemecsek mindenáron tudni akarta,
hogy miért megy a tóthoz. Tehát így szólt:
- Köszönöm, elnök úr, de a beszédemet majd máskor mondom el. Eszembe
jutott, hogy valami dolgom van.
Weisz megint megrázta a kis csengőt.
- A titkár úr elhalasztja a beszédjét.
De a titkár úr akkor már szaladt. Szaladt, de nem Geréb után, hanem
elébe. Keresztülvágtatott az üres telken, és kiment a Pál utcára.
Innen a Mária utcába kanyarodott, és lóhalálában száguldott a
gőzfűrész kapuja felé. Majdhogy el nem gázolta egy hatalmas aprófás
szekér, amely épp akkor döcögött ki a kapun. A kis vaskémény pöfögött,
köpködte a fehér gőzt. A gőzfűrész fájdalmasan visított benn a házban, mintha azt mondta volna:
- Viiiigyázz! Viiiigyázz!
- Bizony vigyázok is! - felelt neki futtában Nemecsek, s a kis ház
mellett elhaladva, lekerült a farakások közé, s egyenesen a tót
kunyhója mögé ment. A tót kunyhójának menedékes volt a teteje, és
majdnem összeért ennek a tetőnek a széle azzal a farakással, amely
a kunyhó mögött volt. Nemecsek fölkapaszkodott a farakásra, s hasra
feküdt rajta. Oldalt pislogott ki, és várta, hogy most mi lesz. Mit
akarhat Geréb a tóttól? Talán a vörösingeseknek valamely hadicsele
volt ez? Elhatározta, hogy kihallgatja a beszélgetést, bármi történjék
is vele. Ó, mily dicsőséget fog ez neki hozni! Mily büszke lesz,
amiért ő fedezte fel ezt az újabb árulást!
Amint várt, nézegetett, egyszerre meglátta Gerébet. Geréb lassan,
óvatosan közeledett a kunyhó felé, s folyton hátratekingetett attól
való féltében, hogy követi valaki. S csak miután meggyőződött arról,
hogy senki se jön utána, vágott neki bátran az útnak. A tót nyugodtan
üldögélt a kunyhó előtt a padon, s szívta a pipájából azokat a
szivarvégeket, amiket a fiúk szoktak volt neki hozni. Mert mindenki
gyűjtötte a szivarvégeket Janónak.
Felugrott mellőle a kutya. Egyet-kettőt vakkantott Geréb felé, de
mikor megérezte, hogy idevaló ember, visszafeküdt a helyére. Geréb
egészen közel ment Janóhoz, úgyhogy a háztető elrejtette őket Nemecsek
szeme elől. De most már merész lett a kis szőke. Halkan, olyan halkan,
ahogy csak tudott, átmászott a farakásról a kunyhó tetejére. Hasra
feküdt a tetőn is, és úgy csúszott előre, fölfelé, hogy majd elöl,
az ajtó fölött kidugja a fejét, és lenézzen rájuk. Egyet-kettőt
reccsentek is a deszkák alatta, s ilyenkor Nemecsek úgy érezte, hogy
az ereiben megáll a vér... De továbbmászott, óvatosan előredugta a
fejét, és ha e pillanatban a tótnak vagy Gerébnek eszébe jutott volna,
hogy fölnézzen, ugyancsak megijedt volna, ha ott látja a deszkák
peremén a Nemecsek okos kis szőke fejét, amint tágra nyitott szemmel
figyel le azokra a dolgokra, amik a kunyhó előtt történnek.
Geréb odalépett a tóthoz, és barátságosan mondta neki:
- Jó napot, Janó!
- Jó napot! - felelt a tót, és ki se vette a pipát a szájából.
Geréb közel hajolt hozzá.
- Szivart hoztam, Janó!
Erre már kivette a szájából a pipát a tót. Felragyogott a szeme.
Szegény Janónak életében nem sokszor jutott osztályrészül az a
szerencse, hogy egészben lássa a szivart. Ő csak olyankor jutott
hozzá, amikor már valaki elszívta a javát.
Geréb három szivart vett elő a zsebéből, és Janó markába nyomta.
"Ejnye - gondolta magában Nemecsek -, jól tettem, hogy felmásztam
ide. Ez akar valamit a tóttal, ha szivarral kezdi!"
És hallotta, amint Geréb csöndesen mondta a tótnak:
- Janó, jöjjön be velem a kunyhóba... nem akarok itt künn beszélni
magával... nem akarom, hogy meglássanak... valami fontos dologról
van szó. Lehet itt még szivart kapni nálam, többet is!
És kihúzott a zsebéből egy egész marék szivart.
Nemecsek a fejét csóválta a háztetőn.
"Nagy komiszság lehet - gondolta -, ha ilyen sok szivart hozott!"
Persze a tót örömmel ment be a kunyhóba, s Geréb utána. Geréb után
besompolygott a kutya is. Nemecsek bosszankodni kezdett.
"Semmit se fogok hallani abból, amit beszélnek - gondolta -, füstbe
ment az egész jól kieszelt tervem..."
És nagyon irigyelte a kutyát, amely besompolyoghatott utánuk, még
mielőtt becsukták az ajtót. Mert még az ajtót is becsukták maguk után.
Nemecseknek eszébe jutottak azok a mesék, amelyekben a vasorrú bába
fekete kutyává változtatja a királyfit - és igazán most szívesen
adott volna érte tíz-húsz finom üveggolyót, ha valami vasorrú bába
néhány percre fekete kutyává varázsolta volna, s helyette a Hektorból
csinált volna egy kis szőke Nemecseket. Hisz elvégre kollégák voltak,
közlegények voltak mind a ketten...
De vasorrú bába helyett segítségére jött - egy vasfogú bogár. Az a
szegény szú, amely a fedél egyik deszkáját valamikor régen kirágta, s
az egész családjával együtt jóllakott a jó puha fával, nem is sejtve,
hogy valamikor milyen nagy szolgálatot fog tenni a Pál utcai fiúknak.
Ahol a szú megrágta a deszkát, ott vékonyabb volt. Nemecsek ráhajtotta
a fülét a deszkára, és hallgatózott. Tompa hangok jöttek a kis
kunyhóból, s Nemecsek nemsokára örömmel tapasztalta, hogy minden szót,
amit benn egymással beszélnek, kitűnően hall. Geréb csöndesen beszélt,
mint aki még ezen a magányos helyen is fél, hogy meghallja valaki,
amit mond. Ezt mondta a tótnak:
- Janó, legyen esze. Tőlem annyi szivart kaphat, amennyit akar.
De
azért meg kell tenni valamit.
Janó dörmögve kérdezte:
- Mit kell csinálni?
- Csak ki kell kergetni a fiúkat a grundról. Nem kell megengedni,
hogy itt labdázzanak, hogy széthordják a farakásokat.
Most néhány pillanatig nem hallatszott semmi. Nemecsek ebből arra
következtetett, hogy a tót gondolkozik. Aztán ismét hallatszott a
tót hangja:
- Ki kell kergetni?
- Igen.
- Miért?
- Mert mások akarnak ide járni. Ezek a mások csupa gazdag fiúk...
annyi szivar lesz, amennyi csak kell... még pénz is lesz...
Ez hatott.
- Pénz is lesz? - kérdezte Janó.
- Lesz. Forint lesz.
A forint aztán végleg lekenyerezte a tótot.
- Rendben van - mondta. - Ki fogjuk kergetni.
Csattant a kilincs, nyikorgott az ajtó. Geréb kilépett a kunyhóból.
De már akkor Nemecsek nem volt a háztetőn. Mint a macska, oly ügyesen
mászott le róla, talpra ugrott, és rohant a farakások közt vissza,
a grund felé. Nagyon izgatott volt a kis szőke, és érezte, hogy e
pillanatban az összes fiúk sorsa, az egész grund jövője az ő kezében
van. Mikor a csoportot meglátta, már messziről kiáltott:
- Boka!
De nem felelt senki.
Újra kiáltott:
- Boka! Elnök úr!
Egy hang felelt:
- Még nincs itt!
Nemecsek száguldott, mint a szélvész. Erről az esetről azonnal
értesíteni kell Bokát. Azonnal kell cselekedni, még mielőtt
kikergetik őket a birodalmukból. Mikor az utolsó farakás mellett
rohant el, meglátta a gittegylet tagjait, akik még mindig
gyűléseztek. Weisz még mindig komoly arccal elnökölt, és amikor a kis szőke elrobogott a közgyűlés mellett, rákiáltott:
- Hahó, hó! Titkár úr!
Nemecsek futtában intett, hogy nem áll meg.
- Titkár úr! - süvöltött utána Weisz, s hogy nagyobb legyen a
tekintélye, erősen megrázta az elnöki csengőt.
- Nem érek rá! - kiáltott vissza Nemecsek, és szaladt, hogy Bokát a
lakásán keresse föl. Weisz ekkor az utolsó eszközhöz nyúlt. Recsegő
hangon kiáltott utána:
- Közlegény! Állj!
Erre aztán meg kellett állnia, hiszen Weisz hadnagy volt... Dúlt-fúlt
mérgében a kis szőke, de kénytelen volt engedelmeskedni, mihelyt Weisz
elővette a rangját.
- Parancsol, hadnagy úr?
És haptákba állt.
- Kérem - mondta a gittegylet elnöke -, épp most mondtuk ki, hogy
a gittegylet mától fogva mint titkos egylet fog tovább működni.
Új
elnököt is választottunk.
A fiúk lelkesen kiáltották az új elnök nevét:
- Éljen Kolnay!
Csak Barabás mondta vigyorogva:
- Abcug Kolnay!
Az elnök pedig folytatta:
- Ha a titkár úr meg akarja tartani a titkári állást, akkor most
velünk együtt le kell tennie a titoktartási becsületszót, mert ha
Rácz tanár úr megtudja, hogy...
Ebben a pillanatban meglátta Nemecsek a farakások közt sompolyogni
Gerébet. Ha Geréb most elmegy, vége mindennek... Vége az erődöknek,
vége a grundnak... De ha Boka itt a lelkére beszélne, még talán erőt
venne rajta a jobb érzés. A kis szőke majdnem sírt dühében. Belevágott
az elnök szavába:
- Elnök úr... én nem érek rá... nekem el kell mennem...
Weisz szigorúan kérdezte:
- Talán fél a titkár úr? Talán attól fél a titkár úr, hogy ha
rájönnek, önt is megbüntetik?
De Nemecsek már nem figyelt rá. Csak Gerébet nézte, aki meglapult
a farakások között, s azt várta, hogy a fiúk másfelé menjenek, s ő
azalatt kiosonhasson az utcára... És mikor ezt meglátta, se szó, se
beszéd, faképnél hagyta a gittegyletet, összefogta elöl a kabátját,
s uccu neki! - mint a szélvész, keresztülvágtatott a grundon,
és kirohant a kapun.
Néma csönd lett a közgyűlésen. A síri csöndben aztán megszólalt
az elnök, síri hangon:
- A tisztelt tagok mindnyájan látták Nemecsek Ernő viselkedését.
Kijelentem, hogy Nemecsek Ernő gyáva!
- Úgy van! - harsogta a közgyűlés.
Sőt Kolnay ezt kiáltotta:
- Áruló!
Richter izgatottan jelentkezett szólásra:
- Indítványozom, hogy a gyáva árulót, aki az egyletet a bajban
cserbenhagyta, csapjuk le a titkárságról, zárjuk ki az egyletből,
s vegyük bele a titkos jegyzőkönyvbe, hogy áruló!
- Éljen! - hangzott egyszerre minden torokból. S az elnök néma
csöndben hirdette ki az ítéletét:
- A közgyűlés Nemecsek Ernőt gyáva árulónak jelenti ki, a titkárságból
lecsapja, és az egyletből kizárja. Jegyző úr!
- Jelen! - szólt Leszik.
- Vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy Nemecsek Ernőt a közgyűlés árulónak
nyilvánítja, és írja a nevét kisbetűvel.
Moraj futott végig a közgyűlésen. Az alapszabályok szerint ez volt a
legszigorúbb büntetés. És sokan állták körül Lesziket, aki azonnal
a földre ült, a térdére fektette azt az ötkrajcáros füzetet, mely az
egylet jegyzőkönyve volt, s nagy ákombákom betűkkel beleírta, hogy:
'nemecsek ernő áruló!!!'
Így vette el Nemecsek Ernőtől a gittegylet a becsületét...
Nemecsek Ernő pedig, vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő, rohant
a Kinizsi utca felé, ahol Boka lakott egy kis, szerény földszintes
házban. Berohant a kapu alá, s ott egyenesen nekiszaladt Bokának.
- Nini! - mondta Boka, mikor magához tért. - Hát te mit keresel itt?
Nemecsek lihegve mondta el tapasztalatait, s a kabátjánál fogva húzta
Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé.
- Te ezt mind hallottad, láttad? - kérdezte futtában Boka.
- Hallottam is, láttam is.
- És még ott van Geréb?
- Ha sietünk, még ott találjuk.
A klinika mellett meg kellett állniok. Szegény Nemecsek köhögni
kezdett. Nekitámaszkodott a falnak.
- Te csak... - mondta - te csak siess oda... én... én... majd
kiköhögöm magamat.
És nagyokat köhögött.
- Meg vagyok hűlve - mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. -
A Füvészkertben hűltem meg... Mikor a tóba pottyantam, az még nem volt
baj. De az üvegházban, mikor a medencében kucorogtam, ott nagyon
hűvös volt a víz. Ott végigfutott rajtam a hideg. Befordultak a Pál utcába. S épp akkor, mikor bekanyarodtak a sarkon,
nyílott a palánk kiskapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek
hirtelen megfogta Bokát.
- Ott megy!
Boka tölcsért csinált a kezéből, és harsány hangon kiáltott végig
a csöndes kis utcán:
- Geréb!
Geréb megállott és visszafordult. Mikor Bokát meglátta, nagyot
nevetett. És nevetve szaladt el előlük, ki a Körútra. A Pál utca
házai közt élesen hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette
őket.
A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha leszögezték volna őket.
Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden veszve van. Nem
szóltak egymáshoz egy árva szót sem, s most már csöndesen ballagtak a
grund kisajtaja felé. Belülről a labdázó fiúk víg lármája hallatszott
ki, s aztán egy harsány kiáltás: a gittegyletiek éljenezték az új
elnöküket... Odabenn még senki se tudta, hogy ez a kis darabka föld
talán már nem is az övék. Ez a kis darab terméketlen, hepehupás pesti
föld, ez a két ház közé szorított kis rónaság, ami az ő
gyereklelkükben a végtelenséget, a szabadságot jelentette, ami
délelőtt amerikai préri volt, délután Magyar Alföld, esőben tenger,
télen az Északi-sark, szóval a barátjuk volt, s azzá változott, amivé
ők akarták, csak hogy mulattassa őket.
- Látod - mondta Nemecsek -, ők még nem is tudják...
Boka lehorgasztotta a fejét.
- Nem tudják - ismételte csöndesen.
Nemecsek a Boka fejében bízott. Nem vesztette el a reménységét, amíg
okos, higgadt kis barátját látta. Csak akkor ijedt meg igazán, mikor
meglátta Boka szemében az első könnyet, és hallotta, amint az elnök,
maga az elnök mély szomorúsággal és reszkető hangon mondta:
- Hát most mit csináljunk?