A Pál Utcai fiúk

V

Két nappal ez után, csütörtökön, mikor a Füvészkertre ráborult az
este, a kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe
lépett.
- Tisztelegj! - kiáltotta az egyik.
S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken
megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének,
Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon.
- Itt vannak mind? - kérdezte az őröktől.
- Igenis, kapitány úr!
- Geréb is itt van?
- Ő volt az első, kapitány úr.
A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték
lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.
A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes
vörösingesek.
Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát:
- Tisztelegj!
És a sok hosszú, ezüstpapiros lándzsa felugrott a fejek fölé.
- Sietnünk kell, fiúk - mondta Áts Feri, miután viszonozta a
köszöntést -, mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz.
Gyújtsátok meg a lámpát.
A lámpát sose volt szabad addig meggyújtani, amíg a vezér meg nem
érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is
a szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyújtotta a lámpát, s a
vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt,
mindenki a vezér szavát várta.
- Van valami jelentenivaló? - kérdezte ez.
Szebenics jelentkezett.
- Nos?
- Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld zászló, amit kapitány úr a Pál utcaiaktól zsákmányolt.
A vezér összeráncolta a szemöldökét.
- A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?
- Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a
tomahawkokat és a dárdákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a
kis zászló hiányzott. Azt ellopta valaki.
- Lábnyomokat láttál?
- Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap is
fölhintettem finom homokkal a rom belsejét, s mikor ma megvizsgáltam,
találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a
szögletbe vezetett, ahol a zászló volt, s aztán a szöglettől kivezetett
a hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a
föld.
- A lábnyom kicsi volt?
- Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki
van köztünk a legkisebb lába.
Nagy csönd lett.
- Valami idegen járt a fegyvertárban - mondta a vezér. - Mégpedig Pál
utcai fiú volt.
Moraj futott végig a vörösingesek közt.
- Onnan sejtem - folytatta Áts -, mert ha valami más gyerek lett
volna, elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak
a zászlót vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál utcaiak,
hogy a zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről, Geréb?
Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt.
Felállott.
- Nem tudok róla.
- Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a
dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a múltkor.
Mialatt valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros
cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek
voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselőtelepig, és csak ott sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig
ok nélkül szaladtunk utánuk. A cédula idetűzése nagy megszégyenítés
volt ránk nézve, és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is
elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát
Geréb jelentést fog tenni, s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk
háborúba.
Gerébre nézett.
- Geréb! Állj fel!
Ismét felállt Geréb.
- Halljuk a jelentést. Mit végeztél?
- Én... - mondta kissé zavartan a fiú - azon a véleményen voltam, hogy
talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam,
hogy hiszen valamikor én is közéjük tartoztam... és miért legyek
éppen én az oka, hogy... szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki
a telepre felügyel, és aki most majd ki fogja őket onnan... onnan...
Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a
szemébe Áts Feri. És meg is szólalt erős, mély hangján, melytől
annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért
megharagudott rájuk:
- Nem - bömbölte -, te, úgy látszik, még mindig nem ismered a
vörösingeseket! Nem megyünk mi vesztegetni meg alkudozni! Ha
nem adják szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót,
se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?!
Mindnyájan hallgattak, és Geréb lesütötte a szemét.
Áts Feri fölállott:
- Ha gyáva vagy, eridj haza!
Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon
megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk
közül, akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát
fölemelte a fejét, és bátor hangon próbált beszélni:
- Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok
nektek!
- Ez már beszéd - mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem
rokonszenvezik a jövevénnyel. - Ha velünk akarsz maradni, leteszed a fogadalmat a mi törvényeinkre.
- Szívesen - mondta Geréb, és föllélegzett.
- Adj hát kezet!
Kezet fogtak.
- Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd neked
is ad lándzsát és tomahawkot, s beírja a nevedet a titkos névsorba.
És most hallgass ide! Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját
holnapra tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat
fele a Mária utca felől megy be, és elfoglalja az erődöket. A csapat
másik felének te fogod kinyitni a Pál utcai kiskaput, s ez a rész
ki fogja kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé
menekülnek, akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk
labdaterület kell, és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!
Mindenki fölugrott.
- Éljen! - kiáltották mind a vörösingesek, és lándzsáikat a magasba
emelték.
A vezér csöndet intett.
- Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál
utcaiak sejtik, hogy te hozzánk tartozol?
- Nem hinném - felelt az új hadnagy. - Még ha itt is volt valaki
közülük a múltkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott
a sötétben.
- Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután?
- Nyugodtan.
- Nem fognak gyanítani semmit?
- Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem,
mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!
Egy éles hang vágott egyszerre közbe:
- Dehogy nincs!
Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte:
- Ki szólt?
Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt:
- Dehogy nincs!
Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött.
S rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami
a nagy fa lombjai közt, s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú
mászott le a fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan
letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek, és
farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatával. Senki se szólt
egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis
vendég.
Geréb elsápadt.
- Nemecsek! - mondta ijedten.
És a kis szőke felelt is:
- Igen, Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál
utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni!
Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb.
És nem szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk
mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam már fél négy óta.
De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor
volna, hát akkor gondoltam: "Megállj, majd én megmutatom neked, hogy
akad még a Pál utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek,
a közlegény!" Itt vagyok, kérem, kihallgattam az egész tanácskozást,
visszaloptam a zászlónkat, most tessék, csináljanak velem, amit
akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert
magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak!
Kipirult, ahogy így beszélt, és kitárta a két karját. Az egyik
kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz
térni ámulatukból, és csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki
az égből pottyant közibük, s aki itt bátran, hangos szóval kiabált
az arcukba, fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná
páholni ezt az egész társaságot, a két erős Pásztorral és Áts Ferivel
együtt.
Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis
Nemecsekhez, és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik
Pásztor állt a jobb oldalán, és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy
kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:
- Megállj! Ne bántsátok.
A Pásztorok csodálkozva néztek a vezérre.
- Ne bántsátok - mondta ez. - Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy,
Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk
vörösingesnek!
Nemecsek tagadólag rázta a fejét.
- Nem én! - mondta dacosan.
Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól.
Sápadtan, komoly tekintettel állott ott, és megismételte:
- Nem én!
Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:
- Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam senkit
közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első,
akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz...
És hátat fordított neki.
- Mi legyen vele? - kérdezték a Pásztorok.
A vezér csak úgy félvállról felelt:
- Vegyétek el tőle a zászlót.
Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge
kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak
átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a
fogát, és egy hang se röppent el az ajkáról.
- Megvan! - jelentette Pásztor.
Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést
fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén,
és összeszorította az ajkát.
Áts Feri feléje fordult, és intett a Pásztoroknak:
- Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem... fürösszétek meg egy kicsit.
Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a
Pásztorok is nevettek. Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe,
és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa
alatt, és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly:
a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve, s már napok óta köhögött. Az
édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról,
de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról,
és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se
szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat
nevettek volna rajta, és Geréb is nevetett volna, mint ahogy most
nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját.
Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget
partjára vezessék, s ott a két Pásztor belenyomja a sekély vizű tóba.
Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta
össze, a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe, s e
pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot
jártak a parton, a sapkáikat dobálták, és nagyokat kurjantottak:
- Huja, hopp! Huja, hopp!
Ez volt az ő kiáltásuk.
És a sok "huja-hopp!" összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte
föl a kis sziget esti csöndjét, s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú
szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott
állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével
integetve a kis szőke felé.
Aztán eleresztették a Pásztorok, és Nemecsek kimászott a tóból. Most
tört ki amúgy istenigazából a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros
ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját
megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna.
Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött
pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:
- Béka!
- Ittál?
- Miért nem úsztál egy kicsit?
Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott, és simogatta a vizes
kabátját. De akkor elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját,
és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle:
- Jó volt?
Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt:
- Jó volt - mondta csöndesen, és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb
volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Inkább újesztendeig
a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim
ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A múltkor magamtól pottyantam a vízbe, akkor is láttalak a szigeten, az idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek
nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm
hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és ha még százszor és
ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is meg
holnapután is! Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre.
Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába,
elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek
mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek
beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni!
Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a Múzeum-kertben,
mert ők voltak az erősebbek! Most meg beledobtatok a vízbe, mert ti
vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem
meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett
volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok
vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki,
aki ott áll, ni... ott...
Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt
a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére,
víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb
szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott
volna a lelkére. Elkomolyodott, és lehorgasztotta a fejét. És ebben a
pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha
templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint a
Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz...
A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek:
- Elmehetek?
Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:
- Hát nem vertek agyon? Elmehetek?
És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult
a híd felé.
Egy kéz se mozdult, egyetlenegy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi
férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen... A hídnál álló
két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni
egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri
mély, dörgő hangja:
- Tisztelegj!
És a két őr haptákba vágta magát, s magasba emelte ezüstös végű
lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat, és valamennyien
a magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű
lándzsák megvillantak a holdfényben. Csak a Nemecsek léptei dobogtak
a hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami
cuppogás, mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár... Nemecsek
elment.
A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás
közepén állott, és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb,
fehéren, mint a fal. Motyogott valamit.
- Tudod... kérlek... - kezdte.
De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven
álló fiúkhoz, és odaállt az idősebb Pásztor elé.
- Tudod... kérlek - motyogta neki is.
De Pásztor követte a vezére példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek,
aki most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán
megszólalt, fojtott hangon:
- Úgy látszik, elmehetek.
Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen
az imént a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a
híd karfájára támaszkodtak, és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei
is elhangzottak a Füvészkert csöndjében...
Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult,
és odament az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe,
úgyhogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte
tőle:
- Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a Múzeum-kertben?
Pásztor csöndesen felelt:
- Én.
- Az öcséd is ott volt?
- Igen.
- 'Einstand' volt?
- Az.
- Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől
golyót raboljanak?
A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés.
A vezér szigorúan végignézett rajtuk, és ellentmondást nem tűrő hangon,
de nyugodtan szólt:
- Fürödjetek meg!
A Pásztorok értetlenül néztek rá.
- Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg!
És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, azt mondta:
- Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik.
Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a
Pásztorokra, s most már sürgető hangon mondta:
- No, fürödjetek meg! Nyakig. Egy-kettő!
A csapathoz fordult.
- Hátra arc! Ne bámuljátok őket!
A vörösingesek sarkon fordultak, és hátat fordítottak a tónak. Sőt
Áts Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok
a büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba, s
engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak
a lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett, s meggyőződött
arról, hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a
parancsot:
- Letenni a fegyvert! Indulj!
És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfújták a lámpát, és csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a
hídon, és eltűnt a Füvészkert sűrűjében...
A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták
kezüket a zsebükbe, ahogy szokták, s ők is elindultak. Egy szót se
beszéltek egymással, és nagyon szégyellték magukat.
A sziget pedig magára maradt a holdvilágos tavaszi este csöndjében...