A Pál Utcai fiúk

X

A Rákos utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is,
akik rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most
lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt.
A cselédek hátravitték porolni a ruhát meg a szőnyeget az udvar legvégébe,
és ott is csak kíméletesen bántak velük, csak hogy a beteg meg ne hallja
a lármát. Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak
volna azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van részük...
És be-benéztek a lakók az üvegajtón.
- Hogy van a kisfiú?
Mindenik ezt a választ kapta:
- Rosszul, nagyon rosszul.
A jó asszonyok hoztak egyet-mást.
- Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort...
Vagy:
- Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle...
A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a
jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony
nem nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:
- Nem eszik szegényke, már két napja alighogy belé tudjuk önteni azt a
pár kanál tejecskét.
Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott
haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába, és nem is kérdezett
semmit a feleségétől.
Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten
értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó
le se tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.
Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kisfiú
feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál utca egykor vidám
közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az
arca beesett. Nem volt halavány, és talán éppen az volt a dologban a
szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság
volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül
égette.
Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik
sok bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem
sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel, és a földet nézték.
Aztán nagy csöndesen megkérdezte a szabó:
- Alszik?
Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent.
Mert most már úgy feküdt az ágyban a kisfiú, hogy még azt sem lehetett
tudni: alszik-e, vagy ébren van.
Szerény kopogtatás hallatszott kívülről, az udvari ajtó felől.
- Talán a doktor - súgta az asszony.
A férje küldte:
- Nyiss ajtót!
Az asszony kiment, és ajtót nyitott. Boka állt a küszöbön. Az
asszonyka arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját
meglátta.
- Bejöhetek?
- Be, fiam.
Bejött.
- Hogy van?
- Sehogy.
- Rosszul?
Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána.
És most hárman állottak az ágy mellett, és hárman nem szóltak egy
szót sem. S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg, mintha
megérezte volna, hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen,
lassan kinyitotta a szemét. Előbb az apjára nézett nagy szomorúan,
aztán az anyjára. Mikor azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott.
Alig hallható, gyönge hangon mondta neki:
- Te itt vagy, Boka?
Boka közelebb lépett az ágyhoz.
- Itt vagyok.
- Itt is maradsz?
- Itt.
- Egészen addig, amíg meghalok?
Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán
mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor
már háttal fordulva állott, és a köténye csücskét valahova a szeme
közelébe emelte.
- Bolondot beszélsz, fiam - mondta a szabó, és köszörülte a torkát. -
Khm! Khm! Bolondot beszélsz.
De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott.
Bokára nézett, és intett a fejével az apja felé.
- Ezek nem tudják - mondta.
Most Boka is megszólalt:
- Dehogynem tudják. Jobban tudják, mint te.
Megmozdult, valahogy nagy nehezen föltápászkodott a vánkosáról,
és felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az
ujját a levegőbe, és komolyan mondta:
- Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják.
Én
tudom, hogy meghalok.
- Nem igaz.
- Azt mondtad: nem igaz?
- Azt.
Szigorúan nézett rá.
- Hát én hazudok talán?
Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal.
De ő ezúttal szigorú volt, és rossz néven vette, hogy nem hisznek
neki. Tekintélyes arcot vágott, és kijelentette:
- Hát szavamat adom neked, hogy meghalok!
A házmesterné dugta be a fejét az ajtón.
- Asszonyság... az orvos.
Bejött az orvos, és mindenki tisztelettel üdvözölte az orvost. Nagyon
szigorú öregember volt a doktor. Egy szót se szólt. Nagy mogorván biccentett egyet a fejével, és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a
fiú kezét, aztán a homlokát simította végig. Majd a mellére hajtotta
a fejét, és hallgatózott. Az asszony nem állta meg, hogy meg ne
kérdezze:
- Kérem... doktor úr... rosszabbul van?
Most szólt először az orvos:
- Nem.
De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá se nézett az
asszonyra. Aztán vette a kalapját, és indult. A szabó szolgálatkészen
szaladt ajtót nyitni neki.
- Kikísérem, doktor úr.
Mikor a konyhában voltak, a doktor intett a szemével a szabónak, hogy
csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, hogy mit jelent az,
mikor a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót.
Most mintha valami barátságosabb kifejezést öltött volna az orvos
arca.
- Nemecsek úr - mondta neki -, maga férfiember, én magával őszintén
fogok beszélni.
A szabó lehajtotta a fejét.
- Ez a kisfiú már nem éri meg a reggelt. Talán még az estét se.
Meg se mozdult a szabó. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán
bólogatni a fejével.
- Azért mondom - folytatta az orvos -, mert maga szegény ember, és
baj volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát... jó lesz, ha... ha
gondoskodik... ha gondoskodik arról... amiről ilyenkor gondoskodni
szokás...
Nézte még egy kicsit, aztán hirtelen a vállára tette a kezét.
- Isten áldja meg! Egy óra múlva visszajövök.
A szabó már nem hallotta ezt. Csak bámulta maga előtt a konyha
tisztára súrolt tégláját. Észre se vette, hogy az orvos kiment.
Csak egyre az kavargott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valami
olyanról kell gondoskodni, amiről ilyenkor gondoskodni szokás.
Mit értett ez alatt az orvos? Csak nem koporsót?
Betámolygott a szobába, és leült egy székre. Nem lehetett szavát
venni, hiába ment hozzá a felesége.
- Mit mondott a doktor?
Csak bólogatott, bólogatott.
Most mintha valami vidámság ömlött volna el a kisfiú arcán. Bokához
fordult.
- Te János. Gyere ide!
Odament hozzá.
- Ülj ide az ágyam szélére. Mersz?
- Hogyne mernék! Ugyan miért ne mernék?
- Mert esetleg félsz attól, hogy meg találok halni, amikor te éppen
itt ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni, mert ha én érzem,
hogy meghalok, akkor én előbb szólok.
Odaült mellé.
- No, mit akarsz?
- Te - mondta a kisfiú, átölelve a nyakát és a füléhez hajolva,
mintha valami nagy titkot mondana neki -, mi lett a vörösingesekkel?
- Megvertük őket.
- De aztán?
- Aztán hazamentek a Füvészkertbe, és gyűlést tartottak. Vártak
egészen késő estig, de Áts Feri nem jött. Aztán megunták a várást,
és elmentek haza.
- Hát miért nem jött Áts Feri?
- Mert szégyellte magát. És tudta, hogy le fogják csapni a vezérségről,
mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak.
Erre már eljött Áts Feri. Tegnap itt láttam éjszaka a házatok előtt.
- Itt?
- Igen. Megkérdezte a házmestertől, hogy jobban vagy-e.
Erre nagyon büszke lett Nemecsek. Nem hitt a füleinek.
- Ő maga?
- Ő maga.
Jólesett neki. Boka folytatta:
- Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten, és nagy lármát csaptak.
Borzasztó veszekedés volt, mert mindenki le akarta csapatni Áts Ferit,
és csak ketten voltak az ő pártján: a Wendauer meg a Szebenics. És a
Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér
lenni. És az lett a vége, hogy le is csapták a vezérségről, és vezérré
választották az idősebbik Pásztort. De tudod, mi történt?
- Mi?
- Az történt, hogy mikor végre lecsöndesedtek, és megvolt az új vezér,
akkor odament a szigetre a füvészkerti őr, és azt mondta nekik, hogy
az igazgató ezt a lármát nem tűri tovább, és kidobta őket a kertből.
A szigetet meg bezárták. Ajtót tettek a hídra.
Ezen szívből nevetett a kapitány.
- Na, ez jó! - mondta. - És honnan tudod?
- Kolnay mesélte. Most, mikor idejöttem, találkoztam vele. Ment
a grundra, mert megint közgyűlése van a gittegyletnek.
Erre a szóra elfintorította az arcát a kisfiú.
Halkan azt mondta:
- Ezeket már nem szeretem. Ezek kisbetűvel írták a nevemet.
Boka sietett megnyugtatni:
- Már kijavították. Nemcsak hogy kijavították, de csupa nagybetűvel
írták be a nagykönyvbe a nevedet.
Nemecsek tagadólag rázta a fejét.
- Ez nem igaz. Ezt te nekem csak azért mondod, mert beteg vagyok,
és meg akarsz vigasztalni.
- Dehogy azért mondom. Azért mondom, mert igaz. Szavamra mondom, hogy igaz.
A kis szőke megint fölemelte sovány ujjacskáját a levegőbe.
- Most még a szavadat is adod a hazugságra, hogy megvigasztalj.
- De...
- Ne beszélj!
Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! A szó szoros értelmében
rákiáltott, ami a grundon rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt
az. Boka mosolyogva tűrte.
- Jó - mondta -, ha nem hiszed nekem, majd meglátod mindjárt magad.
Külön díszokiratot csináltak a számodra, és mindjárt itt lesznek vele.
Elhozzák neked. Eljön az egész egylet.
De a kis szőke még most se hitte.
- Ha majd látom, akkor elhiszem!
Boka vállat vont. Azt gondolta magában: "Még jobb is, hogy nem hiszi,
legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket."
De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Nagyon
bántotta szegényt ez az igazságtalanság, amit a gittegylet vele
szemben elkövetett. Önmagát ingerelte.
- Látod - mondta -, amit ezek velem elkövettek, az csúnyaság volt!
Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy még izgatottabbá lesz.
Sőt
mikor megkérdezte tőle:
- Ugye, igazam van?
Ráhagyta:
- Igazad van.
- Pedig - mondta Nemecsek, és felült a párnájára -, pedig én úgy
harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a
grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már
többé úgyis soha nem látom a grundot.
Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent
ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az "édes grundot" ne kellett
volna itt hagynia.
És ami az egész betegsége folyamán nem történt meg vele, most erre a
gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg,
hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem
engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál utcába, az erődök alá, a
kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy
eperfa, amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének
nagy selyemhernyó-tenyészete volt otthon, és azoknak kellett az
eperfalevél, és Csele gigerli volt, és Csele sajnálta a finom ruháját
fáramászással tönkretenni, és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert
ő volt a közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan
pöfögött, s fújta a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket,
melyek gyorsan, pillanat alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig
hallatszott volna az az ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad,
mikor nekimegy a hasábfának, és apróra metéli.
Kipirult az arca, felragyogott a szeme. Felkiáltott:
- A grundra akarok menni!
És mivel senki se felelt erre a kiáltására, megismételte, de most
már dacosabban, követelő hangon:
- El akarok menni a grundra!
Boka megfogta a kezét:
- Majd eljössz a jövő héten, ha meggyógyulsz, megint eljössz.
- De nem! - erősködött. - Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok
rám a ruhámat, és én fölteszem a fejemre a Pál utcai sapkát!
A párnája alá nyúlt, és diadalmas arccal kotorászta onnan elő a
laposra nyomott piros-zöld sapkát, amelytől egy pillanatra se vált
meg. Föltette a fejére.
- Adjátok rám a ruhámat!
Az apja búsan mondta:
- Majd ha meggyógyulsz, Ernő.
De most már nem lehetett bírni vele. Ahogy beteg tüdeje bírta, kiabált:
- Én nem gyógyulok meg!
És miután ezt parancsolólag mondta, senki se mondott neki ellent.
- Nem gyógyulok meg! - kiáltotta. - Ti hazudtok nekem, mert én jól
tudom, hogy meghalok, és én ott halok meg, ahol nekem tetszik.
Én ki akarok menni a grundra!
Persze erről szó sem lehetett. Odasiettek mind hozzá, rábeszélték,
csitították, magyarázták neki:
- Most nem lehet...
- Csúnya az idő...
- Majd a jövő héten...
És most is visszatért mindig a szomorú szó, amelyet már alig mertek
az okos szemébe mondani:
- Majd ha meggyógyulsz...
De minden sorra rájuk cáfolt. Mikor a csúnya időről beszéltek,
melegen, fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős
sugarú tavaszi nap, amitől minden életet kap, s amitől csak éppen
Nemecsek Ernő nem tudta visszakapni az életet.
És valósággal elöntötte a láz a kisfiút. Bolondul hadonászott, piros
volt, kitágultak finom kis orrlyukai. És szónokolt:
- A grund - kiáltotta - az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok,
mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!
Künn kopogtattak. Az asszony kiment.
- Kérlek - mondta az urának -, Csetneky úr van itt.
A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok
volt, aki a ruháit Nemecseknél csináltatta. Mikor a szabót meglátta,
idegesen szólt:
- Mi van a duplasor-gombos barna ruhámmal?
Belülről hallatszott a szomorú szónoklat:
- Harsogott a trombita... és csupa por volt a grund... Előre! Előre!
- Kérem - mondta a szabó -, ha tetszik, most felpróbálhatja a
nagyságos úr, de arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék...
ezer bocsánat... mert a kisfiam nagyon beteg... benn fekszik...
- Előre! Előre! - hangzott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang.
- Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elöl megy Áts
Feri az ezüstlándzsával... most mindjárt a vízbe fognak dobni!
Csetneky úr figyelt.
- Mi az?
- Kiabál szegényke.
- Hát ha beteg, minek kiabál?
A szabó vállat vont.
- Már nem is beteg az, kérem... a végét járja... lázában beszél az
istenadta...
És kihozta a szobából a duplasor-gombos barna kabátot, mely fehér
szálakkal volt összefércelve. Mikor az ajtót nyitotta, kihallatszott:
- A sáncárokban csönd! Vigyázz! Most jönnek... már itt is vannak!
Trombitás, fújd meg a trombitát!
Tölcsért csinált a kezéből.
- Tratá... tratá... tratatá!
És rákiáltott Bokára:
- Te is fújjad!
És Boka is kénytelen volt tölcsért csinálni a kezéből, és most már
ketten trombitáltak: egy fáradt, rekedt, gyönge kis hang meg egy
másik, egészséges hang, amely azonban éppoly szomorúan hangzott.
Bokának már a torkát fojtogatták a könnyek, de azért bírta, emberül
állta, és úgy tett, mintha neki is örömet okozna, mikor fújja.
- Sajnálom - mondta Csetneky úr, miközben ingujjra vetkőzött -, de
nekem nagy szükségem van a barna ruhára.
- Tratá! Tratá! - hangzott a szobából.
A szabó ráadta a kabátot. És csöndesen kezdett beszélgetni:
- Tessék nyugodtan állni.
- A hóna alatt vág.
- Igenis, kérem.
(- Tratá! Tratá!)
- Itt ez a gomb magasan van, ezt varrja majd feljebb, mert szeretem,
ha a vasalás szépen kifekszik a mellre.
- Igenis, nagyságos úr.
(- Teljes roham! Előre!)
- És az ujja mintha egy kicsit rövid volna.
- Nem gondolom.
- De nézze csak jól meg. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját,
ez a maga baja!
"Dehogy ez az én bajom!" - gondolta a szabó, és megjegyezte a krétával
a kabát ujját.
Benn pedig nőttön-nőtt a lárma.
- Haha! - kiáltott a gyerekhang. - Hát itt vagy? Most itt állsz
előttem! Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most!
Lássuk, ki az erősebb?
- Vattát tegyen bele - mondta Csetneky úr. - A vállába egy kicsit,
és a mellre egy kicsit, jobbról-balról.
(- Puff! Földhöz vágtalak!)
Csetneky úr levetette a barna kabátot, és a szabó rásegítette azt,
amiben jött.
- Mikor lesz készen?
- Holnapután.
- Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét múlva kapjam meg.
Van most egyéb dolga is?
- Csak a gyerek ne volna beteg, nagyságos uram!
Csetneky úr vállat vont.
- Az szomorú dolog, én nagyon sajnálom, de mondom, nekem a ruhára
szükségem van, és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal!
A szabó sóhajtott egyet.
- Hát majd hozzálátok.
- Ásszolgája! - mondta Csetneky úr, és vígan távozott. Még az ajtóból
egyszer visszakiáltott: - De rögtön üljön neki!
A szabó megfogta a szép barna kabátot, és arra gondolt, amit az orvos
mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás.
Hát jó, nekiül azonnal a munkának. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit
majd ezért a barna kabátért kap? Talán az asztaloshoz vándorol ez a
néhány forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És
Csetneky úr büszkén fog feszíteni a Duna-parti korzón az új ruhájában.
Visszament a szobába, és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már
oda se nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy
hamarosan végezzen a munkával, mert a munka mindenképpen sietős volt.
Csetneky úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett.
A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott,
és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején
kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most
már hörögve beszélt, és a tekintete valahol a semmiben révedezett.
- Jelentem alássan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért,
kérem az előléptetést! Úgy nézzetek rám, hogy én most már kapitány
vagyok! Én harcoltam a hazáért, és én meghaltam a hazáért! Trará!
Trará! Fújjad, Kolnay!
Fél kezével belekapaszkodott az ágya fejébe.
- Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány
leszel, Janó! És neked nem fogják kisbetűvel írni a nevedet! Pfuj!
Rossz-szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet
szeretett, és mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész
gittegylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből! - Csöndesen
tette hozzá: - Kérem jegyzőkönyvbe venni.
És a szabó a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem hallott. Fürgén járt csontos ujja a kabát szövetjén, villogott a tű, a
gyűszű. Az ágyra nem nézett volna a világért sem. Attól félt, hogy ha
oda talál nézni, egyszeriben elmegy a kedve mindentől, földhöz csapja
a Csetneky úr finom barna kabátját, és odaborul a kisfia mellé.
Most leült az ágyban a kapitány, és hallgatagon nézte a paplant.
Boka halkan kérdezte:
- Fáradt vagy?
Nem felelt. Boka betakargatta. Az anyja megigazította feje alatt
a párnát.
- Most maradj csöndben. Pihenj.
Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó
arcot vágott. Azt mondta neki:
- Apa...
- Nem, nem - szólt fojtott hangon a tábornok -, én nem vagyok
az apa... nem ismersz? Én Boka János vagyok.
Fáradt hangon, értelmetlenül mondta utána a beteg:
- Én... Boka... János... vagyok... - Most hosszas csönd lett. A
kisfiú lehunyta a szemét, s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha
minden szomorú ember minden fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.
Csönd volt.
- Talán el fog aludni - súgta a kis szőke asszony, aki már alig állt
a lábán a sok virrasztástól.
- Hagyjuk - felelt suttogva Boka.
Félreültek, egy kopott, zöld díványra. Most a szabó is abbahagyta a
munkát, letette a térdére a barna kabátot, s lehajtotta fejét az
alacsony asztalra. Mindenki hallgatott. És álmos csönd volt, a légy
röpülését is meg lehetett volna hallani.
Az ablakon át gyerekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek
lett volna künn, amint csöndesen beszéltek egymással. És egyszerre
ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, amint suttogva mondta valaki:
-
Barabás.
Fölkelt, és lábujjhegyen kiment a szobából. Mikor a konyha üvegajtaját
kinyitotta, és kilépett az udvarra, ismerős arcokat látott. Egy csomó
Pál utcai fiú állott félénken az ajtó közelében.
- Ti vagytok?
- Igen - suttogta Weisz.
- Itt van az egész gittegylet.
- Mit akartok?
- Hoztunk neki egy díszokiratot, amelyikben piros tintával le van
írva, hogy az egylet bocsánatot kér tőle, és hogy a nagykönyvbe csupa
nagybetűvel írtuk be a nevét. Itt van a nagykönyv is. És itt van az
egész küldöttség.
Boka a fejét csóválta.
- Hát nem tudtatok előbb jönni?
- Miért?
- Mert most alszik.
A küldöttség tagjai egymásra néztek.
- Azért nem tudtunk hamarább jönni, mert nagy vita volt, hogy ki
legyen a küldöttség elnöke. És eltartott egy félóráig, amíg a
Weiszt megválasztottuk.
Az asszony jelent meg a küszöbön.
- Nem alszik - mondta -, most félrebeszél.
A fiúk mereven álltak. Mind meg voltak döbbenve.
- Gyertek be, fiúcskák - mondta az asszony -, talán föleszmél
szegényke, ha benneteket meglát.
És kitárta előttük az ajtót. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel,
mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették
a kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó,
már mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán, tisztességtudóan,
nagyra nyílt szemmel. A szabót nézték, meg az ágyat nézték. A szabó még erre sem emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott.
Nem sírt. Csak már nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel
feküdt a kapitány, nehezen, mélyen lélegzett, vékony szélű kis szája
nyitva volt. De nem ismert meg senkit. Ő most már talán olyan dolgokat
látott, amiket földi szemmel nem is lehet látni.
Az asszony tolta előre a fiúkat.
- Menjetek oda hozzá.
Lassan meg is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik
bátorította a másikat:
- Eredj te.
- Te menj előre.
Barabás szólt:
- Te vagy a küldöttségi elnök.
És Weisz erre szépen lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak
mögéje. A kisfiú rájuk se nézett.
- Beszélj - súgta Barabás.
És Weisz remegő hangon kezdte:
- Te... Nemecsek...
De nem hallotta Nemecsek. Lihegett, és merően nézett a fal felé.
- Nemecsek! - ismételte Weisz, és már a torkán volt a sírás. Barabás
a fülébe súgott:
- Ne bőgj!
- Nem bőgök - felelt Weisz, és örült, hogy ennyit is mondhatott sírás
nélkül.
Aztán összeszedte magát.
- Mélyen tisztelt kapitány úr! - kezdte a beszédet, és egy írást
húzott elő a zsebéből. - Midőn itt megjelentünk... és én mint elnök...
ezennel az egylet nevében... mert mi tévedtünk... és mi mind tetőled
most bocsánatot kérünk... és ebben a díszokiratban... itt le van írva az egész...
Hátrafordult. Már két könnycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos
hangot, az ő legnagyobb örömüket, nem hagyta volna el a világ minden
kincséért sem.
- Jegyző úr - súgta hátra -, adja ide az egyleti könyvet.
Leszik szolgálatkészen adta oda. Weisz félénken tette le az ágy
szélére, és fellapozta benne azt az oldalt, ahol a "Bejegyzés"
volt.
- Ide nézz - mondta a betegnek -, ez az.
A beteg szeme azonban lassan becsukódott. Vártak. Aztán Weisz megint
szólt:
- Nézd meg.
Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. Az asszony reszketve
tört magának utat a fiúk közt. Ráhajolt a gyerekére.
- Te - mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének -,
ez nem lélegzik...
A mellére hajtotta a fejét.
- Te! - kiáltott most hangosan, nem törődve semmivel. - Nem lélegzik!
A fiúk hátrahúzódtak. A kis szoba egyik sarkába állottak, szorosan
egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy
Weisz fellapozta.
Az asszony most már sivított:
- Te! Hideg a keze!
És a nagy, fojtott csöndben, mely ezeket a szavakat követte, hallani
lehetett, amint a szabó, aki eddig némán, mozdulatlanul ült a
zsámolyon, fejét a karjára hajtva, egyszerre zokogni kezdett.
Csöndesen, alig hallhatóan, ahogy komoly, felnőtt emberek szoktak.
És a válla rángatódzott a sírástól. És még most is vigyázott szegény
a Csetneky úr szép barna kabátjára, mert lecsúsztatta a térdéről,
hogy a könnyei rá ne folyjanak.
Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket, aztán
letérdelt az ágya elé, a kispárnába temette az arcát, és ő is zokogni
kezdett. Nemecsek Ernő gittegyleti titkár, a Pál utcai grund kapitánya pedig örök csöndességben, falfehéren, lehunyt szemmel feküdt hanyatt
az ágyban, s most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát, és
semmit nem hall, ami körülötte történik, mert Nemecsek kapitány
látásáért és hallásáért eljöttek az angyalok, és elvitték oda, ahol
csak az olyanok hallanak édes muzsikát, és látnak fényes tündöklést,
mint amilyen Nemecsek kapitány volt.
- Későn jöttünk - súgta Barabás.
Boka a szoba közepén állott, és lehorgasztotta a fejét. Még az imént,
néhány perccel ezelőtt, mikor az ágy szélén ült, alig tudta visszafojtani
a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a szemébe, hogy
nem tud sírni. Aztán körülnézett, valami mérhetetlen ürességgel a
lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elöl Weisz, kezében
a díszokirattal, amit Nemecsek már nem láthatott.
Odament hozzájuk.
- Menjetek szépen haza.
És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen,
ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon.
Egymás után somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a
napfényes udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt
utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy
mellé, és csöndesen fölvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett
az ágyra és a csöndes kis kapitányra.
Aztán kiment ő is a többiek után a napfényes udvarra, amelynek gyatra
fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a
madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy
a pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek
egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon
idegen dolgon, amit most láttak először életükben.
Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert
holnap nehéz nap következik. Nagy latinlecke. És már régóta nem
felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem
volt kedve a tanuláshoz. Félrelökte a könyvet meg a szótárt, és
elment hazulról.
Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál utcát
meg az ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy
viszont kell látnia a grundot a mai szomorú napon.
De akármerre is ment, mindenütt emlékeztette valami Nemecsekre.
Az Üllői út...
Itt baktattak hárman, Csónakossal, mikor először mentek kémszemlére
a Füvészkertbe.
A Köztelek utca...
Emlékezett rá, mikor egyszer délben, iskola után megállottak ennek a
kis utcának a közepén, és Nemecsek nagy komolyan előadta, mint vették
el az előtte való napon a Pásztorok a Múzeum-kertben a golyóikat.
Csónakos meg a dohánygyárhoz ment, és a pinceablak vasrostélyáról
dohányport szippantott fel. Hogy tüszköltek!
A Múzeum környéke...
Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot,
annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán
egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül,
egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére.
Sietett, hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát
az ő birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét
elárasztotta. A Mária utcában már olyan tisztán érezte ezt, hogy
szaladni kezdett, csak hogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre
sötétedő alkonyatban a sarokra ért, és meglátta a jól ismert, szürke
palánkot, megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt
miért sietnie, most már itt volt. Lassú léptekkel közeledett a grund
felé, melynek kisajtaja nyitva volt. Az ajtó előtt a deszkapalánkhoz
támaszkodva pipálgatott Janó. Mikor Bokát meglátta, vigyorogva intett
feléje.
- Megvertung őket!
Boka szomorú mosollyal felelt. De Janó tűzbe jött:
- Megvertung!... Kidobtung... Kikergetung...
- Igen - mondta csöndesen a tábornok.
Aztán megállott a tót előtt, kis ideig hallgatott, majd ezt mondta:
- Tudja-e, Janó, mi történt?
- Mi?
- Meghalt a Nemecsek.
A tót nagyot nézett. Kivette a pipát a szájából.
- Melyik az a Nemecsek? - kérdezte.
- Az a kis szőke.
- Aha! - mondta a tót, és visszatette a pipát a szájába. - Szeginy.
Boka bement az ajtón. Most csöndesen nyugodott előtte a nagy, üres
darab városi föld, mely annyi vidám órának volt már tanúja. Lassan
végigment rajta, és elérkezett a sáncárokhoz. Még látszottak a sáncon
a harc nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhányás egyes
darabjai leomlottak, mikor rohamra másztak elő az árokból a fiúk.
És sötéten, feketén állottak egymás mellett a farakások, tetejükön
az erődökkel, melyeknek oldalfalai végig voltak öntve az ő saját
puskaporukkal: homokkal.
Leült a földhányásra a tábornok, és a tenyerére támasztotta az állát.
Most csönd volt a grundon. A kis vaskémény így estére kihűlt, s várta
a reggelt, amikor szorgalmas kezek megint alája fűtenek. A fűrész is
pihent, és a kis ház aludt a rügyező vadszőlőindák között. Messziről,
mintha álomban hangzott volna, idehallatszott a város robaja. Kocsik
robogtak, emberek kiáltottak innen-onnan, és egy szomszéd ház
valamelyik hátsó ablakából, ahol talán a konyha volt, s ahol már
égett a lámpa, vidám énekhang szállott feléje. Valami cseléd énekelt.
Felállott Boka, és oldalt került, a kunyhó felé. Megállt azon a
helyen, ahol Nemecsek leterítette Áts Ferit, mint hajdan Dávid
Góliátot. Lehajolt a földre, és úgy kereste a drága lábnyomokat,
amelyek éppúgy el fognak tűnni a homokból, mint ahogy az ő kis barátja
eltűnt ebből a földi világból. Fel volt túrva azon a helyen a föld, de
lábnyomokat nem látott benne. Pedig megismerte volna a Nemecsek kis
lábának a nyomát, hiszen olyan kicsi volt, hogy még a vörösingesek
is elbámultak, mikor a füvészkerti romban meglátták a cipője nyomát,
amely még a Wendauerénél is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon...
Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz, amelyen először
látta meg a kis szőke Áts Ferit. Mikor az ránézett, és lekiáltott rá:
"Félsz, Nemecsek?!"
Fáradt volt a tábornok. Testét-lelkét elgyötörte ez a mai nap.
Támolygott, mintha erős bort ivott volna. Nagy nehezen felkapaszkodott
a második számú erődre, és meghúzódott benne. Itt legalább senki sem
látta, senki sem zavarta, elgondolkozhatott a kedves emlékeken, és
talán ki is sírhatta volna magát, ha ugyan tudott volna sírni.
Hangokat hozott feléje a szellő. Lenézett az erődről, és két kis sötét
alakot látott meg a kunyhó előtt. A sötétben nem ismerte meg őket, s
figyelt, hogy vajon közéjük tartoznak-e, rájuk ismer-e hangjukról.
A két fiú csöndesen beszélt egymással.
- Te Barabás - mondta az egyik -, hát most itt vagyunk, ezen a
helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.
Hallgattak. Aztán ez hallatszott:
- Te Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs
értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra.
- Jó - mondta meghatottan Barabás -, én kibékülök veled. Úgyis azért
jöttünk ide.
Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben, és mindenik azt
várta, hogy a másik kezdje a kibékülést. Végre aztán megszólalt
Kolnay:
- Hát szerbusz!
Barabás elérzékenyülten felelt:
- Hát szerbusz!
Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy
szót se, csak összeölelkeztek.
Ez is megtörtént. Ez a csoda megesett. Boka felülről, az erődből nézte
őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni, meg aztán
arra is gondolt, hogy mi az ördögnek zavarja meg őket.
Aztán elindult a Pál utca felé a két kis ember, halkan beszélgetve.
Azt mondta Barabás:
- Holnapra sok van latinból.
- Igen - mondta Kolnay.
- Neked könnyű - sóhajtotta Barabás -, mert te tegnap feleltél.
De én már régen nem feleltem, énrám a napokban kerül a sor.
Kolnay ezt mondta:
- Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig kimarad. Ki van jegyezve a könyved?
- Nincs.
- Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek
most hozzád, és kijegyzem a könyvedet.
- Jó.
Íme, ezeknek már a lecke jár a fejükben. Ezek hamar felejtettek.
Amiért Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, és a
latinlecke is életben maradt, főképpen pedig életben maradtak ők
is.
Elballagtak, eltűntek az est sötétjében. És most végre egyes-egyedül
maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt
az idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott.
Lejött az erődből, és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót
a Pál utcai kiskapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva
szaladt mellette a Hektor. Megvárta őket.
- Na? - mondta a tót. - Ifiúr nem hazamegy?
- De már megyek - felelt Boka.
Megint vigyorgott a tót.
- Otthon jó meleg vacsora.
- Jó meleg vacsora - ismételte gépiesen Boka, és arra gondolt, hogy a
Rákos utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában
a két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák
égnek. És ott van a Csetneky úr duplasor-gombos szép barna kabátja.
Úgy véletlenségből bepillantott a kunyhóba.
A deszkafalhoz támasztva furcsa eszközöket látott meg. Kerek, piros-
fehér bádogtáblát, olyanféle korongot, aminőt a vasúti őrök tartanak
a rúdjánál fogva, mikor a gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg
egy háromlábú alkotmányt, amelynek a tetején sárgaréz cső volt. Meg
fehérre festett karókat...
- Mi ez? - kérdezte.
Janó benézett.
- Ez? Ez a mérnök úré.
- Milyen mérnök úré?
- Építészmérnök úré.
Bokának rettenetesen megdobbant a szíve.
- Építészmérnök? Mit akar az itt?
Janó szippantott egyet a pipából.
- Építeni fognak.
- Itt?
- Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot... csinálnak
pince... fundamentum...
- Mi?! - kiáltott Boka. - Ide házat építenek?
- Házat - mondta egykedvűen a tót -, nagy, háromemeletes házat...
akié a grund, az csináltatja házat.
És bement a kunyhóba.
Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szeméből a
könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen,
erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi
hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy
egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.
A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el
örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a
szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi
vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy
a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte
meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.
És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén,
és Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a
katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg
Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap
délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában
gyülekezzenek a Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a
padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a
sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.