A Pál Utcai fiúk

VI

Mikor másnap délután a fiúk úgy fél három körül sorra beszállingóztak
a grund kisajtaján, a palánk belső részén nagy papírlapot láttak, mely
négy sarkán négy óriási szöggel volt a deszkákhoz szögezve.
A nagy papírlap kiáltvány volt, melyet éjszakája feláldozásával Boka
írt. Nagy, nyomtatott betűkkel volt pingálva, fekete tussal, csak
éppen a mondatok kezdőbetűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes
szövege így hangzott:
        KIÁLTVÁNY!!!

    MOST MINDENKINEK TALPON KELL LENNI!

    BIRODALMUNKAT NAGY VESZEDELEM FENYEGETI,
ÉS HA NEM LESZÜNK BÁTRAK,
AZ EGÉSZ TERÜLETET ELVESZIK TŐLÜNK!

    VESZÉLYBEN A GRUND!
A VÖRÖSINGESEK MEG AKARNAK BENNÜNKET TÁMADNI!

    DE MI OTT LESZÜNK, ÉS HA KELL, ÉLETÜNKKEL IS MEGVÉDELMEZZÜK BIRODALMUNKAT!

    MINDENKI TELJESÍTSE KÖTELESSÉGÉT!

    AZ ELNÖK

Ma nem volt kedve senkinek sem a métázáshoz. A labda csöndesen pihent
Richter zsebében, mert ő volt a labdatáros. A fiúk föl-alá járkáltak,
beszélgettek a nemsokára elkövetkezendő háborúról, majd újra meg újra visszatértek a palánkra ragasztott kiáltványhoz, tízszer, hússzor
is elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már könyv nélkül is
megtanulták, és egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták le
az alant állóknak, akik viszont szintén könyv nélkül tudták, de azért
tátott szájjal hallgatták, s miután végighallgatták, visszasiettek a
palánkhoz, újra elolvasták, és aztán maguk is egy farakás tetejére
másztak, és ők is elszavalták.
Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal, mely első volt a
maga nemében. Igazán nagyon nagy lehetett a baj, s igen komoly a
veszedelem, ha Boka arra határozta el magát, hogy kiáltványt bocsát
ki a saját legmagasabb aláírásával.
Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott hallatszott Geréb
neve, de biztosat nem tudott róla senki. Az elnök különböző okokból
jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is,
mert úgy számított, hogy itt a grundon fogja rajtakapni, s itt
fogja azonnal törvényszék elé állítani. Arra persze még maga Boka
se gondolt, hogy a kis Nemecsek a maga szakállára kiszökik a
Füvészkertbe, s ott az ellenséges hadak táborának kellős közepén
világraszóló botrányt csinál... Ezt csak ma délelőtt tudta meg az
elnök az iskolában, a latinóra után, mikor a pincében, ahol a pedellus
a vajas kenyeret árulta, Nemecsek félrehívta, és mindent elmondott
neki. A grundon azonban még fél háromkor is teljes bizonytalanság
uralkodott, s mindenki az elnököt várta. Az általános izgatottsághoz
járult még egy külön izgatottság is. A gittegylet kebelében botrány
tört ki. Az egyleti gitt kiszáradt. Megrepedezett, és használhatatlanná
vált, amit úgy kell érteni, hogy nem lehetett többé nyomkodni. Ez
kétségkívül az elnök hibája volt, hisz azt talán a történtek után
magyarázni se kell, hogy az egyleti elnök kötelessége volt a gittet
meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a kötelességét a legrútabbul
elmulasztotta. Könnyű kitalálni, hogy kinek volt ez ellen leghamarabb
kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette. Egyiktől a másikhoz ment,
és éles szavakban kelt ki az új elnök hanyagsága ellen. Szaladgálásának
sikere is volt, mert öt perc alatt sikerült a tagok egy részét rábírni
arra, hogy rendkívüli gyűlés összehívását követeljék. Kolnay sejtette,
hogy miről van szó.
- Jól van - mondta -, de a grund ügye most előbbre való. A rendkívüli
gyűlést csak holnapra fogom összehívni.
De Barabás lármázott:
- Ezt nem tűrjük! Úgy látszik, hogy az elnök úr megijedt!
- Tőled?
- Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja
össze a gyűlést.
Kolnay éppen felelni akart erre, mikor a kapu felől felhangzott a Pál
utcaiak jelszava:
- Hahó, hó! Hahó, hó!
Mind odanéztek. Boka lépett be a kiskapun. Mellette Nemecsek jött,
nagy, piros, horgolt kendővel a nyaka körül. Az elnök megérkezése
megakasztotta a vitát. Kolnay hirtelen engedett:
- Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk
Bokát.
- Ebbe belenyugszom - felelt Barabás, de már akkor a gittegylet tagjai
a többiekkel együtt mind Boka köré sereglettek, és ezer kérdéssel
ostromolták.
Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy csönd legyen. Aztán
nagy figyelem közepette ezt mondta:
- Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem
fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak, és megtudták,
hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.
Nagy moraj lett erre. Azt senki se várta, hogy már holnap kitör a
háború.
- Igen, holnap - folytatta Boka -, és így mától kezdve kihirdetem az
ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel
tartozik, s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni.
Ne higgyétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek
erős fiúk, és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se
akarunk azonban kényszeríteni, és ezért még most kijelentem, hogy aki
nem akar a harcban részt venni, az jelentkezzék.
Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a
felszólítást:
- Aki nem akar részt venni a háborúban, az álljon elő! Nem áll elő
senki?
Egyszerre kiáltottak mind:
- Senki!
- Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt
lesztek.
Sorra mindenki Boka elé járult, és Boka mindeniktől a szavát vette,
hogy holnap eljön.
Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így szólt:
- Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő, és az be ne
tegye ide többé a lábát, mert bottal verjük ki.
Leszik kilépett a sorból.
- Elnök úr - mondta -, mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.
Erre halálos csönd lett. Mindenki kíváncsian figyelt, hogy ugyan mi
is van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti
tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt
a többiek előtt kapja rajta.
Többen kérdezték:
- Mi van Gerébbel?
- Semmi - felelt nyugodtan Boka. - Arról majd máskor beszélünk. Most
egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a
parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek
valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak
egymással, béküljenek ki.
Csönd lett.
- Nos? - kérdezte az elnök. - Nincs köztetek haragos?
Weisz szerényen szólt:
- Én úgy tudom...
- No, ki vele!
- Hogy... Kolnay... meg Barabás...
Boka ránézett Barabásra.
- Igaz ez?
Barabás elpirult.
- Igen - mondta -, a Kolnay...
Kolnay meg azt mondta:
- Igen... a Barabás...
- Hát béküljetek ki azonnal - rivallt rájuk Boka -, mert különben
mind a kettőtöket kidoblak innen! Harcolni csak úgy lehet, ha
mindnyájan jó barátai vagyunk egymásnak!
A két haragos odasomfordált Boka elé, és kénytelen-kelletlen nyújtott
egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás
megszólalt:
- Elnök úr!
- Mi kell?
- Egy kikötésem volna.
- Nos?
- Az hogy... hogy ha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg
bennünket, akkor... akkor... én megint haragban lehessek a Kolnayval,
mert...
Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a
szempillantással:
- Hallgass!
Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit, és sokért nem adta
volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman
mosolygott...
- Most pedig - szólt Boka - , közlegény, adja ide a haditervet!
Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez, és egy papírlapot vett
onnan elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki.
A haditerv ilyen volt:
Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kíváncsian
várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig
elkezdte magyarázni a haditervet:
- Figyeljetek jól ide! Nézzétek mindig a rajzot! Ez itten a mi
birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint,
egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál utca felől és a Mária utca
felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe 'A' és 'B' van írva,
jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az 'A' zászlóalj áll
három emberből, Weisz vezérlete alatt. A 'B' zászlóalj szintén három
emberből, Leszik vezérlete alatt. A Mária utcai kaput szintén két
zászlóalj védi. Itt a 'C' csapat vezére Richter, a 'D' csapat vezére
Kolnay.
Egy hang szólt közbe:
- Mért nem én?
- Ki volt az? - szólt szigorúan Boka.
Barabás jelentkezett.
- Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak!
Ülj le!
Barabás motyogott valamit, és leült. Boka pedig folytatta a
magyarázatot:
- A fekete pontok, melyek 'E' betűkkel és számokkal vannak jelölve,
az erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgyhogy két-három ember
elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly
közel vannak egymáshoz, hogy ha az egyiket megtámadják, a másik erőd
is bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária utcai
rész felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az 'A'
és 'B' csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki
megy, azt később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig
maguk választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?
- Igen! - volt az egyhangú válasz.
A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül
a nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő, és
buzgón jegyezték azokat, amiket az elnök-hadvezér mondott.
- Na mármost - mondta Boka -, ez volt az elhelyezés. Most jön a
tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól! Az 'A' és 'B'
csapatok, mikor a palánk tetejére küldött őrszem jelentést tesz arról, hogy a vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput.
- Kinyitjuk?
- Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a
harcot. Jöjjenek előbb be, és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát
kinyitják a kaput, és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük
is bejött, megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök
megkezdik a bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál
utcai hadsereg. Ha lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább
azt akadályozzátok meg, hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által
alkotott vonalon keresztülhatoljanak, és a grundon maradjanak. A
másik hadsereg, a Mária utcai hadsereg már nehezebb feladatot kap.
Figyeljetek jól, Richter és Kolnay! A 'C' és 'D' zászlóalj a Mária
utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek másik csapata a Mária utca
felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendbe állnak. Mikor a nagykapun
bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két zászlóalj futást színlel.
Ide nézzetek... a térképre... látjátok? A 'C' zászlóalj, ez a tied,
Richter... beszalad a kocsiszínbe...
Az ujjával mutatta.
- Ide, ni. Érted?
- Értem.
- A 'D' zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó kunyhójába.
Most vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb! És nézzétek
jól a térképet! A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a
gőzfűrészt, és a gőzfűrész mögött szembe találják magukat az 1., 2.
és 3. számú erőddel. Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban
a két zászlóalj előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót
kunyhójából, és hátba támadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran
harcoltok, itt kutyaszorítóba kerül, és kénytelen megadni magát. Ha
pedig nem adja meg magát, beszorítjátok őket a kunyhóba, és rájuk
zárjátok az ajtót. Mikor ez megtörtént, a 'C' zászlóalj a kunyhó
mellett, a 'D' zászlóalj pedig a farakásokat megkerülve, a 6. számú
erőd mellett bukkan ki, és az 'A' és 'B' segítségére siet. Az 1.
és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5. számú erődbe megy,
és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az 'A', 'B', 'C' és 'D'
zászlóalj egy vonalba sorakozva támad, és hajtja a Pál utcai kapu
felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött
bombázzák az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz
ellentállani. Akkor pedig kiverjük őket a Pál utcai kapun!
Megértettétek?
Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak, és kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy,
piros, horgolt kendőt, és náthás hangon kiáltott bele az általános
éljenzésbe:
- Éljed az eldök!
- Éljen! - volt rá a felelet.
De Boka újra intett.
- Csönd! Még egyet. Én a 'C' és 'D' zászlóalj közelében fogok
tartózkodni a hadsegédemmel. Amit őáltala üzenek, azt úgy kell
vennetek, mintha én parancsoltam volna.
Egy hang megkérdezte:
- Ki a hadsegéd?
- Nemecsek.
Egypáran összenéztek. A gittegylet tagjai egy kicsit lökdösték is
egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:
- Szólj már, no!
- Te szólj!
- Miért én? Szólj te!
Boka csudálkozva nézett rájuk.
- Talán valami kifogástok van ellene?
Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert:
- Igen.
- Ugyan micsoda?
- A gittegylet közgyűlésén, a múltkor... mikor...
Boka elvesztette a türelmét. Rákiáltott Leszikre:
- Elég! Hallgass! Nem vagyok kíváncsi az ostobaságaitokra! Nemecsek
lesz a hadsegédem, és punktum. Aki egy szót szól ellene, az
haditörvényszék elé áll.
Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús
időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy
Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a
gittegylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a
gittegyletre nézve. És szégyellték, hogy a háborúban ilyen fontos
szerep jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s
akinek a nevét ők kisbetűvel írták be az egylet fekete könyvébe.
Pedig ha tudták volna...
Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda
melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a
maguk két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk olyan
izgatottak voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez
megtörtént, Boka kiadta a parancsot:
- Mindenki helyezkedjék el! Hadgyakorlatot fogunk tartani.
Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére.
- Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! - kiáltott utánuk
Boka.
Most magára maradt a grund kellős közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel.
A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.
- Ernő - mondta neki szelíden Boka -, csavard vissza a kendőt a
nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.
Nemecsek hálásan nézett a barátjára, és úgy engedelmeskedett neki,
mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy, piros, horgolt
kendőt a nyakára, úgyhogy csak a füle látszott ki belőle.
Mikor ez megtörtént, Boka így szólt:
- Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe.
Figyelj jól...
De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig
még soha. Belevágott a följebbvalója szavába:
- Bocsáss meg - mondta -, de előbb szeretnék neked valamit mondani.
Boka összeráncolta a szemöldökét.
- Mi az?
- Itt az előbb a gittegylet tagjai...
- Ugyan, kérlek - kiáltott türelmetlenül az elnök -, te is komolyan
veszed ezeket az ostobaságokat?
- Igen - felelt Nemecsek -, mert ők is komolyan veszik. És én érzem,
hogy ők buták, és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem,
de azt nem szeretném, ha te... ha te... ha te is megvetnél.
- Ugyan miért vetnélek meg?
A nagy, vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt:
- Mert ők kimondták rólam... hogy... hogy áruló vagyok...
- Áruló? Te?
- Igen. Én.
- No, erre igazán kíváncsi vagyok!
És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket.
Hogy épp akkor kellett sietnie, mikor a gittegylet tagjai titkos
fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen,
és kijelentették, hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe
belépni. Hogy áruló és becstelen.
És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok,
főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök
nem velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű
közlegényt avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete
könyvbe, csupa kisbetűvel.
Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint.
Fájt neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt,
de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint
mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell
megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére.
- Jól van, Ernő - mondta -, csak te menj a dolgod után, és ne törődj
velük. Most nem akarok semmit sem szólni háború előtt. De ha egyszer
túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj
hamar az 1. és 2. számú erődhöz, és vidd a parancsot, hogy azonnal
másszanak át a 4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy
mennyi időre van szükségük ehhez az átmászáshoz.
A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált, és ámbátor e
percben arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő becsületének a kérdése halasztást szenved - minden keserűségét
elfojtotta, és katonásan szólt:
- Igenis, elnök úr!
Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld, és a hadsegéd
nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből
buksi gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon
látható volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet
előtt, mint ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásából
tudjuk.
Boka pedig egyes-egyedül maradt a grund kellős közepén. A nagy darab
bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért
Boka mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagyváros közepén, hanem
valahol messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap
egy csata fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem
hallattak, mindenki nyugodtan állott a helyén, és várta a parancsot.
Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis
társaságnak a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok,
a labdázások, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni
szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép
feladatra vállalkozott.
"Igenis - mondta magában -, meg foglak védeni benneteket!"
Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé,
melyek mögül kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye,
s vígan köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, éppoly vígan és éppolyan
gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi,
mintha nem is volna most kockán minden, de minden...
Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő
csata előtt. A nagy Napóleonra gondolt... És elkalandozott a jövőbe.
Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajon katona lesz-e, igazi,
s egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze,
igazi csatatéren - nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab
föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának
neveznek? Vagy orvos lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy,
komoly és bátor csatát?
Csöndesen szállt le a kora tavaszi alkony, ahogy Boka így tűnődött.
Nagyot sóhajtott, és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson
az erődök legénységén.
A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik
feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták, s mindenki haptákba állt.
De a vezér egyszerre csak megállt a feleúton, és hátranézett. Mintha
hallgatóznék. Aztán megfordult, és gyors léptekkel sietett vissza,
a palánk kisajtajához.
Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt, és kinyitotta a
kiskaput. Meglepetésében hátratántorodott. Geréb állott előtte.
- Te vagy az? - mondta zavartan.
Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött, és becsukta
maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb
most nem volt oly vidám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt, és
szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját, és látszott rajta,
hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se
szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással
szemben, és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt
meg:
- Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek veled.
Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon
felelt:
- Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy
ezen a kapun úgy, ahogy bejöttél.
A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.
- Nézd, Boka - mondta -, én már tudom, hogy te mindenre rájöttél.
Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez
pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jó barát.
Csöndesen szólt Boka:
- Te ide mint jó barát nem jöhettél.
Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni
fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen
csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta.
Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan
beszélt:
- Én azért jöttem, hogy jóvátegyem a hibámat.
- Azt nem lehet - mondta Boka.
- De én megbántam... nagyon megbántam... és visszahoztam tőlük a
zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen, és amit a kis Nemecsek
visszalopott... és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek
kezéből...
Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának
felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve,
látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen az volt a
szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely
csaták hevében rongyolódott el.
- A zászlót - mondta Boka - majd visszavesszük a vörösingesektől mi
magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden...
Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk... nem leszünk többé
együtt... De így nem kell a zászló. És te sem kellesz...
Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha faképnél akarná hagyni
Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.
- János - mondta elfulladó hangon -, én belátom, hogy nagyot vétettem
ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem!
- Ó - felelt Boka -, én már megbocsátottam neked!
- És visszavesztek?
- Azt már nem.
- Semmi módon?
- Semmi módon.
Geréb elővette a zsebkendőjét, és a szeméhez emelte. Boka szomorúan
mondta neki:
- Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen
haza, és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a
vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.
Geréb zsebre tette a zsebkendőjét, és férfiasnak akart látszani.
- Hát jó - szólt -, elmegyek. Ti engem már nem láttok többet.
De szavamat adom nektek, hogy nem azért jöttem ide, mert a
vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.
- Ugyan micsoda?
- Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te
megtudod...
Nagyot nézett erre az elnök.
- Ezt nem értem.
- Most nem magyarázom meg - dadogta Geréb, és a kiskapu felé indult.
Ott megállott, és visszafordult még egyszer. Ezt mondta: - Hiába
kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?
- Hiába.
- Akkor hát... nem is kérlek.
Kirohant, és becsapta a kisajtót. Boka egy pillanatig habozott.
Életében először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is
mozdult, hogy utánamenjen, hogy utánakiáltson: "Gyere vissza, de aztán
jól viseld magad!" - mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a
nevetés, amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál utcában. Amikor
kinevette őket. Mikor ott álltak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén,
szomorúan, lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján
nevetéssel, amellyel Geréb elugrott előlük.
"Nem - szólt önmagának -, nem hívom vissza. Ez rossz fiú."
Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg
kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind
valamennyien, és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak,
akik nem voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán
sorakozott fenn a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem,
mindenik visszafojtott lélegzettel várta, hogy mi fog történni Boka és
Geréb között. És amikor Geréb kiment, s Boka a farakások felé indult,
az elfojtott izgatottság kitört, és az egész hadsereg hirtelen,
egyszerre, mint egy ember kezdett el éljenezni.
- Éljen! - hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől,
és sapkák repültek a levegőbe.
- Éljen az elnök!
S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty,
amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha mégúgy
összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze hogy
Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét, és vigyorogva mondta:
- Na, soha életemben még nem fütyültem ilyen jóízűet!
Boka pedig megállott a grund közepén, és meghatva, boldogan szalutált
a hadsereg felé. Most megint a nagy Napóleonra gondolt. Azt szerette
ilyen nagyon az ő öreg gárdája...
Mindenki látta a jelenetet, és most már mindenki tisztában volt
Gerébbel. Nem hallatszott odáig, hogy a két fiú mit beszélt a kapuban,
de látták a mozdulatokat, és ezekből megértettek mindent. Látták
Boka elutasító mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták,
amikor Geréb sírva fakadt, s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a
kapuban visszafordult, s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek
egy kissé.
Ezt suttogta Leszik:
- Jaj... hátha most megbocsát neki!
De amikor Geréb mégis elment, és látták, hogy Boka tagadólag rázza
a fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az
"éljen!", amikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az
elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és
megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint
kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a
torkuk.
- Kemény legény vagy, papuskám! - mondta Csónakos büszkén. De meg is
ijedt, és kijavította hirtelen: - Nem "papuskám"... bocsánat... elnök
úr.
S ezzel megkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak,
csapatok száguldoztak a farakások közt, erődöket rohantak meg, s
repültek a homokbombák jobbra-balra. Minden pompásan ment. A kiosztott
szerepet mindenki jól tudta. S ez nagyra növelte a lelkesedést.
- Győzni fogunk! - hallatszott mindenünnen.
- Ki fogjuk őket verni!
- Össze fogjuk kötözni a foglyokat!
- Magát Áts Ferit fogjuk elfogni!
Csak Boka maradt komoly.
- Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség - mondta nekik. - Majd háború
után legyetek jókedvűek. Most pedig, aki akar, hazamehet. Még egyszer mondom: aki holnap idején nem lesz itt, az szószegő!
Ezzel vége volt a gyakorlatnak. De nem volt kedve senkinek sem
hazamenni. Csoportokba oszlottak, és a Geréb-ügyet beszélték meg.
Barabás rikácsoló hangon kiabált:
- Gittegylet! Gittegylet!
- Mit akarsz? - kérdezték a fiúk.
- Közgyűlés!
Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, melyet az imént megígért, s
melynek színe előtt neki tisztáznia kell magát ama vád alól, hogy
az egyleti gittet ki hagyta száradni. Szomorúan nyugodott bele.
- Hát jó - mondta -, közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljanak
félre.
És a tisztelt tagok, élükön a kárörvendő Barabással, kivonultak
a farakások közül, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a
közgyűlést.
- Halljuk, halljuk! - kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon
szólt:
- Megnyitom az ülést. Barabás úr jelentkezett szólásra.
- Khm, khm... - köszörülte a torkát vészjóslóan Barabás. - Tisztelt
közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt
már majdnem elmaradt ez a gyűlés, mely az elnököt le fogja csapni.
- Ohó! Ohó! - kiáltotta az ellenpárt.
- Nekem hiába ohóznak - ordított a szónok -, mert én tudom, hogy
mit beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal elhalasztotta a dolgot
egy kicsit, de most már nem halaszthatja tovább. Mert most...
Hirtelen abbahagyta. A palánk kiskapuján erős zörgetés hallatszott,
s mostanában nagyon ijedeztek a fiúk minden zörgésre. Nem lehetett
tudni, nem az ellenség jön-e.
- Ki volt az? - kérdezte a szónok. És mindnyájan figyeltek.
Most újra hallatszott az erős, türelmetlen zörgetés.
- Az ajtón zörögnek - mondta reszkető hangon Kolnay, s azzal kinézett
a palánk deszkái közt levő hasadékon. Aztán csudálkozó arccal fordult
a fiúk felé. - Egy úr van itt.
- Egy úr?
- Igen. Egy szakállas úr.
- Hát nyisd ki neki!
Kinyitotta a kaput. Valóban, egy jól öltözött úr lépett be, nagy,
fekete galléros felöltőben. Fekete körszakálla volt, és szemüveget
viselt. Megállott a küszöbön, és bekiáltott:
- Ti vagytok a Pál utcai fiúk?
- Igen! - felelt az egész gittegylet egyszerre.
Erre bejött a köpönyeges ember, és egyszerre szelídebben nézett
rájuk.
- Én Gerébnek az apja vagyok - mondta, miközben becsukta maga
mögött a kiskaput.
Erre csönd lett. Ez már komoly dolog volt, ha Gerébnek az apja jött
ide. Leszik oldalba lökte Richtert:
- Szaladj, hívd ide Bokát!
Richter elrohant a gőzfűrész felé, ahol Boka éppen a Geréb viselt
dolgait beszélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gittegylethez
fordult:
- Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?
Kolnay állott elő.
- Mert elárult minket a vörösingeseknek.
- Kik azok a vörösingesek?
- Az egy másik csapat fiú, akik a Füvészkertbe járnak... de most el
akarják tőlünk venni ezt a helyet, mert nekik nincs labdaterületük.
Ezek a mi ellenségeink.
A szakállas ember összeráncolta a homlokát.
-  fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi
baja, de nem akarta kivallani. Végre aztán, mikor ráparancsoltam,
annyit bevallott, hogy árulással gyanúsítjátok. Hát erre azt mondtam
neki: "Én most veszem a kalapomat, és elmegyek azokhoz a fiúkhoz.
Beszélni fogok velük, és meg fogom tőlük kérdezni, hogy mi igaz ebből.
Ha nem igaz, akkor én követelni fogom tőlük, hogy bocsánatot kérjenek
tőled. Ha azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle, mert a te apád
világéletében becsületes ember volt, és nem fogja tűrni, hogy az ő
fia a pajtásainak az árulója legyen." Ezt mondtam neki. Hát most
itt vagyok, és felszólítalak benneteket, mondjátok meg becsülettel,
igaz lelketekre, áruló volt-e köztetek az én fiam, vagy nem. Nos?
Néma csönd lett erre.
- Nos? - ismételte Geréb apja. - Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az
igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat,
vagy hogy büntetést érdemel-e.
Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó
köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia
jellemére. Ez pedig Kolnayhoz fordult.
- Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bizonyítanod.
Mikor árult el? Hogy árult el?
Kolnay hebegett:
- Én... én... én csak hallottam...
- Az semmi. Ki az, aki biztosat tud felőle? Ki látta? Ki tudja?
Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka meg Nemecsek. Richter
hozta őket. Kolnay föllélegzett.
- Kérem - mondta -, ott jön... az a kis szőke... az a Nemecsek... az
látta. Az tudja.
Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe érkezett. De Nemecsek egyenest
a kapu felé ment. Kolnay odakiáltott:
- Boka! Gyertek csak ide!
- Most nem lehet - felelt Boka -, tessék egy kicsit várni. A
Nemecsek nagyon rosszul van, köhögési rohamot kapott... most haza
kell kísérnem...
A köpönyeges ember, mikor meghallotta a Nemecsek nevét, rákiáltott:
- Te vagy az a Nemecsek?
- Igen - mondta halkan a kis szőke, és odament a fekete emberhez. Ez
szigorúan mondta neki:
- Én Geréb apja vagyok, és azért jöttem ide, hogy megtudjam, áruló-e
a fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod.
Hát felelj igaz lelkedre: igaz-e, vagy nem?
Nemecseknek égett a láztól az arca. Most már komolyan beteg volt.
Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt
körülötte az egész világ... Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki
olyan szigorúan szólt rá, mint ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni
a rossz tanulókkal... ez a sok bámuló fiú... a háború... ez a sok
izgalom, minden... és ez a szigorú kérdés, amely mögött ott volt
az is, hogy ha valóban áruló a Geréb fiú, akkor nagy baja lesz...
- Felelj! - sürgette a fekete ember. - Most beszéljetek! Felelj!
Áruló volt?
És a kis szőke bátran felelt, a láztól piros arccal, a láztól ragyogó
szemmel, csöndesen, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall
valamit:
- Nem, kérem. Nem áruló.
Az apa büszkén fordult a többiek felé.
- Hát akkor hazudtatok?
A gittegylet elképedve állott ott. Egy pisszenés se hallatszott.
- Haha! - mondta gúnyosan a fekete szakállú ember. - Hát hazudtatok!
Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek!
Nemecsek alig állott a lábán. Szerényen kérdezte:
- Elmehetek?
A szakállas ránevetett.
- Elmehetsz, te kis mindentudó!
És Nemecsek kitámolygott az utcára Bokával. Most már összefolyt a szeme
előtt minden. Most már nem látott semmit. Zűrzavarban táncolt előtte a
fekete ember, az utca, a sok farakás, furcsa szavak zúgtak a fülében.
"Fiúk, az erődökre!" - süvített egy hang. Majd egy másik hang ezt
mondta: "Áruló a fiam?" És a fekete ember gúnyosan nevetett, és
nevetés közben akkorára nőtt a szája, mint az iskola kapuja... és
ezen a kapun Rácz tanár úr jött ki...
Nemecsek levette a kalapját.
- Kinek köszönsz? - kérdezte tőle Boka. - Hiszen egy lélek se jár az
egész utcában.
- Rácz tanár úrnak köszönök - mondta halkan a kis szőke.
És Boka sírni kezdett. Sietve vitte, húzta a sötétedő utcán haza a
kis barátját.
Benn a grundon előállt Kolnay, és ezt mondta a fekete embernek:
- Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki,
és kitagadtuk az egyletből.
Az apa boldog volt, és ráhagyta:
- Meg is látszik rajta. Sunyi pofa. Rossz a lelkiismerete.
És boldogan ment haza, megbocsátani a fiának. Az Üllői út sarkán még
látta, amint Boka Nemecsekkel átbotorkált a klinika előtt a kocsiúton
a túlsó oldalra. De akkor már Nemecsek is sírt, nagyon szomorúan,
nagyon keservesen, az ő közlegényszívének minden mélységes
fájdalmával, és ebben a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta:
- Kisbetűvel írták a nevemet... kisbetűvel írták az én szegény,
tisztességes kis nevemet...