Reménytelen Pillanatok

Tíz szál cigaretta

Egy halálraítélt utolsó gondolatai.
Mert néha nem bánjuk meg amit tettünk. Akkor se ha tudjuk, hogy rossz.

Tíz szál cigaretta

Ennyi, már csak ennyi maradt meg nekem:
Ez a tíz szál cigaretta, koporsószögem.
Kéne, hogy fájjon, vagy szenvedjek tőle?
Az meglehet, de csak közönyt vált ki belőlem.

Első fehér füsttel emlékem is száll,
Eszembe jut Anyám, aki vissza vár még tán.
A sok kedves, óvó szó, mit tőle kaptam,
S könnyes arca, ha magára kellett hagyjam.

Még egy szál és a felötlő rémálom,
Amit egyszer a kórházban kellett megvárnom.
Ki gondolta volna, hogy ami fájó,
Vérző, de mosolygós arccal is kiállható.

Az én hibám, de valahol övék is.
Ők tanítottak meg rá, hogy így is lehet élni.
Szenvedés lehet valakinek mámor,
Mi alvás előtt lenyugtatja szíved, álmod.

Kés, mi kezembe egyre többször forgott
Negyedik fehér szögemmé avenzsálódott.
Mert a szürke fém rideg csillanással
Vékony bőrű csuklómba vörös árkot áshat.

Öt. Mily' szép szám! Szeretted, emlékszem rá.
Tied, hogy ne felejtsd: lelkem túloldalon vár.
Ne szomorodj el! Ez így volt megírva.
Apánk vére vagyunk, ezért bárhogy sírhatsz.

Ne félj drága öcsém, még megjavulhatsz!
Bár talán most már az sem segítene rajtad.
Pedig aztán nem tettél oly' sok rosszat,
De család, abból választhattál volna jobbat.

A következőt minek áldozzam fel?
Pont ennek. A válaszolatlan kérdéseknek.
Miért ne? Hiszen van belőlük bőven.
Egyet igazán neki adhatok belőle.

A hetes. E számot sose szerettem,
Mert túl erős, túl egyenes, pont olyan mint te.
Te apám, ki azt mondtad, tanítottad:
Ha elég erős vagy bármit, bármit megkaphatsz!

Nem. Nincs ez így jól, ó soha nem is volt,
Hisz te szádból igazság sose volt hallható!
De sajnos későn, túl későn tudtam meg,
A fekete világ már rég bekebelezett.

Bár így történt, rád sose haragudtam.
Úgy gondoltam, hogy csak a legjobbat akartad.
Csak a vigaszomat ne bántottad volna,
Mert ott, akkor jöttem rá, jobb lennél te holtan.

S jött a következő, mit pillanat,
És nem maradt oly' sok minden miről írhattam.
De ő talán még volt oly fontos nekem,
Hogy a nyolcadik szállal magammal vigyem.

A szerelem. Te mutattad meg mi az,
Vagy az is lehet csak őrült rajongód voltam.
Igen. Ezért is fájhatott oly' nagyon,
Mikor hozzád szóltam, s nem tudtad ki vagyok.

S lám! Most ott fekszel rózsás sírodban
És nem érzem bármi is hozzád kötött volna.
Ezért hát legyen a nyolcadik veled,
Ennyit tán meg, de többet nem érdemelsz.

Az utolsó előtti tiéd legyen:
Fekete maszkba öltözött gyilkosemberem.
Te, ki kirúgod alólam székemet,
Mondd, emlékemmel mily' hamar birkózol majd meg?

Érezni fogsz bármit vagy ez már rutin?
És tekintetem látni meddig fogod tudni?
Évek múltán is tudod majd mit tettél,
Vagy csak munka leszek, mit gond nélkül végeztél?

És az utolsó szál legyen a tied:
Ki engemet a hóhérpadon sorban követ.
Ha nem nagy kérés gyújtsd meg majd ezt értem,
Hogy tudjam nem csak nekem nincs közöm a fényhez.

Ennyi, már csak ennyi maradt meg nekem:
Ez a tíz szál cigaretta, koporsószögem.
Kéne, hogy fájjon, vagy szenvedjek tőle?
Az meglehet, de csak ezt váltja ki belőlem.

2017. 05. 25.