Megnyert háború

Vihar előtti csend

Borús, köddel szőtt időt hozott magával az éj. A fellegek sötét háborgása vészjóslóan jelezte a háború közeledtét.
A laktanyán pár menetelő katona éjjeli léptei zavarták meg egyedül a tücskök megszokott dalát, az első esőcseppek pedig szelíden koppantak az ablakokon.

Ameddig a határok elértek, nyugodt, csendes éj leple borította a síkságot, s dombokat. Ezen a területen túl, az emberek rettegésben éltek, sokuk messzi vidékre költözött, páran pedig imádkoztak a magasabb rangú, égi szellemekhez, és Istenekhez. Olyanok voltak ezek, mint a vihar előtti utolsó percek, amikor minden külső tényező elhallgat, s csak a természet hangjai szállnak a levegőben, birtokolva azt.

Az egyik különálló, tiszti épületben, halvány fény gyúlt, gyertya formájában.
A tűz táncolt egy darabig a benti falon, vörös sziluettjét rángatva, majd az ablakra tapadva meg-megcsillant a tovatűnő vízcseppeken, visszaverődve, ezerszer szebb formában. Hirtelen nagy lánggal fellobbant, beterítve a szoba minden egyes apró zugát, s végül megalázkodva vetette magát alá a sötétség uralmának.
Kegyesen fejet hajtott, erejével nem tündökölt, elhallgatott. Várta a megváltó hajnali Nap első sugarait, az elterjedő bosszúvágy végső óráit.
Tudta. Nagyon jól tudta, hogy ennek is el kell jönnie.
Véres, acéllal ölelt napok sorozata rémisztgette jövetelével a népet, s óvintése nem volt hiábavaló. A remény odaveszett, elillanni látszott. Szakadt rongybábú volt ez a hely, csöppnyi kis fakarddal mindössze, melynek csak díszítése ad értéket, anyaga annál inkább törékeny. Egyedül talán az elfedett, emberi szem számára nem látható markolat volt, mi rejtegetett meglepetéseket.

***

Egymás karjai közt, összefonódva töltötték ezeket az órákat.
Az idő gyorsulása, a helyzet fontossága, és veszélyessége megkövetelte tőlük, hogy a szabályokat megszegve így tegyenek.
Az ott töltött idő alatt csöppnyi örömök apró forrása volt ez, ahogy mind testi, mind lelki formájuk egyesült.
A fiatalabb nyitotta fel előbb szemeit. Tulajdonképpen nem is aludt. A vörös volt az, ki mellkasán szuszogott már egy jó ideje.
Miközben arcára felkúszott egy lágy mosoly, ujjait az idősebb tincsei közé vezette, s gyengéden megsimogatta fejét.
Nyugodt volt. Neki is annak kellett volna lennie. Pihennie kellett volna, mielőtt mindketten a vesztükbe rohannak.
De nem tehette meg. A lebukástól ugyan már nem félt, hisz minden perc ilyenkor kincs, s nem is az eső zavarta.
Mellette akart lenni, figyelni lélegzetét, érezni szívverését, látni gyönyörű alakját, mit annyira szeretett már hosszú ideje.
Ott akart maradni, elnyújtani a pillanatot, s egy örökkévaló másodpercben ragadni.
Tekintetét lassacskán az ablak irányába vezette. A szürke, koszos zivatar mindent elmosott, az egykori pálya, melyen pedig gyakoroltak, most úszott a sárban.
Régen is volt ilyen, tisztán emlékszik.
Az még az édes újonc korszakuk volt, kik mit sem sejtettek a végkimenetel súlyosságáról.
Ásításra lett figyelmes.
A vörösre pillantva, összeakadt tekintetük.
Az égkék íriszek homályban táncoltak, s kérdőn meredtek a mélybarnába, ahogy a beszűrődő fény megcsillant rajtuk.

-Miért nem alszol? -Kérdezett rá fáradtan. Kettejük közül ő volt, aki nehezebben hajtotta fejét álomra, ellenben sokkal jobban pihent, mint a másik.

Az üvegen koppanó vízcseppek zaja felerősödött, a kilátás pedig eltorzult.
Hideg honolt a szobán, bár ezt idáig egyikük se érzékelte.
Hogy a válaszadást elhúzza, a kötéses elsöpört pár kósza hajszálat az idősebb arcából.

-Nem tudok ezzekkel a gondolatokkal pihenni. -Felelte, majd a takarót jobban magukra húzta, és a másik vállaira simított. -Csodálom, hogy te igen.

-Már nem érdekel, hogy mi lesz. Túltettem magam rajta. -Ült fel, ezzel az előbbi cselekedetét kedvesének teljesen lényegtelenné téve.
Kinyújtóztatta karjait, majd elfordulva tőle, az éjjeliszekrényre tett cigisdobozhoz nyúlt.
-Egyébként is. Ez az egész helyzet úgy szar, ahogy van. Felesleges mást gondolnod.

A barna mély sóhajjal közölte nemtetszését, s mintha egy picit mormogott volna, ahogy a másik
eltávolodott tőle. Hogy enyhítse a feszült légkört, gyerekes hangon, kissé csípkelődve jegyezte meg:

-A dohányzás előbb visz a sírba, mint a háború.

Az idősebb megvonta vállait. Pont nem érdekelte.

-Lehet, hogy ez az utolsó szál, amit elszívok. -Meggyújtva a végét, a papír és a dohány elegye egy kis parázslás után lángra kapott, a füst pedig hömpölyögve úszott fel a plafonig. Nyirkos, hideg színe hasonlított a kinti ködre, gyulladása pedig a kialvó félben levő tábortűz utolsó hamvaira.
Ahogy betelítette légcsövét, s átjárta tüdejét, kellemesen megborzongott. Ha más nem is, ez az élmény megmaradt úgy, ahogy volt.
Kilélegezve, bágyadtan dörzsölte meg szemeit szabad kezével, miközben az ablak felé tekintett. -Mennyi az idő?

Bár le tudta volna olvasni az ajtó fölött díszelgő óráról, megbízott a másikban, s inkább az apró, még áttetsző foltokat figyelte a párás üvegen, amiket a víz lemosott.
Míg várta a választ, feltápászkodva vette magára ingét, majd apró, meggondolt léptekkel ment oda a figyelt területre.

-Hajnali négy. -A fiatalabb dörmögő hangja más esetben már rég visszacsábította volna az ágyba, de most nem tudta. Félt, bár ezt magának sem vallotta be. -Még van két óránk.

Az ágy halkan felnyekkent, ahogy átfordulva oldalára, a vörös felé tekintett, s feltámaszkodva alkaljára kíváncsi szemekkel figyelte.
A kis kéz felemelkedve simított végig az üvegen, maga után megtisztítva a kilátást, utat adva a szemnek, hogy túljusson a piszkos rétegen.
A párkánynál levő hamutálba elnyomta a csikket, s végül visszapillantva a radiátornak dőlt, pusztán kíváncsiságból, tényleg kihült-e, vagy az ő érzékszervei gyengültek el az évek alatt.
Jó ideig agyalt, mit mondjon, vagy mit tegyen. Egy pillanatra úgy érezte, hátra vannak kötve kezei, s tehetetlenül várja az utolsó hangot, az utolsó légvételt, mielőtt főbelővik.

Végül rávette magát, hogy visszamenjen.
Bemászva a meleget adó paplan alá, először csak maga elé meredve kalkulálta ki a lehetséges opciókat, amik várhatnak rájuk, egészen addig, míg a kötéses kezei közelebb nem húzták magukhoz, és gyengéden komfortzónát nem alakítottak ki neki.
Nekidöntötte fejét mellkasának, s elengedte a gondokat. Hallgatta szívverését, minden mást pedig kizárt.

-Ha mindennek vége, szeretném, ha eljönnél velem innen..