Why are you so Stubborn?! //Oikawa X Reader//

1.

Reggel mikor felébredek, lágy fény sugarak simogatják az arcomat. Csak hunyorogva, álmosan nézek ki az ablakon, és realizálom magamban. Évnyitó van.

Semmi kedvem nincs ott lenni, gyűlölöm az embereket. Ez nálam már fiatal korban nagy gondot okozott. Van erre egy egyszerű válaszom, amit mindig elmondok ha valaki megkérdezi.

"Nem szeretek tömegben lenni"

Általában ennyivel beérik, én pedig csak örülök hogy nem kell tovább magyarázkodnom.

Lassan kikelek az ágyból, hanyagul elrendezem a takarót, de csak éppen annyira hogy anyukám ne szóljon érte. Belenézek a tükörbe, és észre veszem hogy a hajam össze vissza áll.

Lustaságom miatt inkább úgy hagytam. Majd megkerestem az iskolai egyenruhám és próbáltam kitalálni hogy hogyan kellene felvennem. Ilyen korán nem túl könnyű nekem az öltözködés.

Belenézek a tükörbe, de még mindig hiányzik valami. Kihúzom a szekrényem legfelső polcát, és egy fáslit veszek elő. Majd szépen lassan a csuklómra tekerem.

A fásli azért kell hogy eltakarja azt amire nem szívesen emlékszem. A sötét múltat, amire legszívesebben senki sem akarna emlékezni.

Mostmár késszen állok, leindultam a lépcsőn, ekkor hangokat hallok a hátam mögül... Valami értelmetlen motyogás.

-//Név//...//Név//...//Név//!- egyre csak hangosabban üvöltözik valaki.

Gyors léptek, majd a bátyám jelenik meg a lépcső fordulóban lihegve.

-Elfogok késni!-mondja hangosan és ijedten.
-Rendben...-megbiccentettem a vállam és tovább sétáltam.

A bátyám vissza vágtatott a szobájába, majd egyszer csak újra megjelent. Most a konyhában.

Én csak ott ültem a széken, éppen reggeliztem, amikor olyan hangokat hallottam mintha a második emeletet megszállta volna az ördög, majd hurrikán formájában a földszintre érkezett volna.

Egy pillanatra beugrott a konyhába, elvett egy zsemlét a zacskóból, majd tovább futott. Ezt a folyamatot kettő hangos ajtó csapódás követte, majd ismét csend lett.

Nem nagyon szeretnék kitérni bátyám életére, csak annyit tudok mondani erre a reggeli jelenetére, hogy valószínüleg mindjárt elkésik a munkából.

Megreggeliztem nyugodtan, majd én is elindultam. Szinte biztos voltam benne hogy elkések, de nem izgatott annyira.

Szépen lassan besétálok az iskolába, üres... Valószínüleg az udvaron vannak. Az évnyitókat mindig ott tartják.

Arra gondoltam, mielőtt túl sok ember hemzsegne a folyosón, körbe vezetem magam az iskolában.

A tesi teremhez értem. Beléptem az ajtón, bizsergő érzés fogott el, majd eszembe jutottak a szép emlékek.

A csuklómra néztem, egy rossz érzés fogott el, szépen lassan elkezdtem letekerni a fáslit. A sérült csuklómat nézegettem, amin két varrás nyom látszódott.

Utoljára mikor általánosban a testnevelés teremben jártam, ripityára törtem a kezem röplabda közben. Az volt a kedvenc sportom, de túlzásba vittem a gyakorlást. És egy túl erő indításnál... eltört a csuklóm.

Kétszer kellett megműteni, a csontjaim nem akartak összeforrni. Néha még mindig fáj. Az orvosok azt mondták, nyugodtan sportolhatok újra, de én nem hiszek nekik. Inkább abbahagytam...

Most pedig mégis itt állok a tesi teremben és győzködöm magam.

Letettem a táskám az ajtóba, majd oda sétáltam a röplabdával teli kocsihoz, és a hálót nézegettem. Hogy milyen magas, hogy milyen íven jutna el a legszebben a labda a túl oldalra. Közben a csuklómra visszatekertem a fáslit.

Kivettem egy labdát, majd hátráltam egy kicsit. Magam előtt tartottam a labdát, felvettem a kiinduló helyzetem, és végig gondoltam hogyan kell csinálni.

Feldobtam a labdát, és ekkor olyan érzés ragadott el mintha minden megállt volna körülöttem. Lassított felvételbe repült a labda. Kettőt léptem majd elrugaszkodtam a földtől. Olyan volt, mintha repülnék.

Egy tökéletes nyitás, de a csuklóm fáj... Mit rontottam el? Ott állok a terem közepén a leeső labdát bámulva, ami lassított felvételben pont a vonal után pattan le... Elrontottam...

Újra neki készültem, elrugaszkodtam. Ebbe az ütésbe szívem lelkem belevittem.

A kezem szépen lassan közeledett a labda felé, majd egy határozott csapással elütöttem a labdát. Mikor leérkeztem, majdnem összerogytam úgy fájt a csuklóm. Hunyorgatva kerestem a leérkező labdát, ami a vonalon belülre esett.

Leültem és nézetem ahogy a labda tovább pattog. Egy apró könnycsepp folyt ki a szememből. Nem tudom hogy a boldogság vagy a fájdalom miatt, de nem zavart.

Egyszer csak tapsokat hallok... Megijedtem... Azt hittem csak én vagyok itt. Felálltam, megfordultam, és határozottan az ajtó irányába mentem.

A hang oldalról jött a szertár és az öltöző felől. Semmi kedvem nem volt barátkozni, és a dícséretet sem vártam el.

-Mi van a csuklóddal?-kérdezte...

Ekkor mintha megfagytam volna, a csuklómat fogva álltam ott egyhelyben, a földet bámulva. A hajam az arcomba lógott, a pupilláim kitágultak.

-Közöd...?-motyogtam majd felvettem a földről a táskám.
-Remélem látlak még. Bunkó lány....-mondta gúnyosan, majd egy apró röhögést hallottam.

//Oikawa Szemszöge//

Éppen az öltözőben ülök, és gondolkozom az edzésen. Egy csattanást hallok. Kinézek az ajtón, és megpillantok egy //Szín// hajú lányt. Éppen a táskáját rakja le. Majd a csuklóját nézegeti amin egy furcsa fásli van.

Elkezd sétálni a röplabdával teli kiskocsi felé, ekkor kíváncsian vártam mit fog tenni.

Kivett egy labdát, és nyitáshoz készül, az ütés jó volt, csak vonalon túl érkezett a labda.

Aztán újra próbálta. Tökéletes, ekkor kíváncsi lettem hogy vajon egy meccsen is tudna így teljesíteni? Valószínüleg a csuklója miatt nem.

Nem tudtam visszafogni magam, és tapsolni kezdtem. Láttam ahogy gyenge, vékony teste megrezzen, felállt és nem nézett felém.

Kíváncsi lettem. A lányok általában körbe rajonganak, de ő olyan ellenszenves volt.

-Mi van a csuklóddal?-kérdeztem...

Erre újra megremegett, és megállt. Még mindig nem akarta felvenni a szemkontaktust.

-Közöd?-motyogta...
-Remélem látlak még... Bunkó lány...-kiváncsi voltam a reakciójára, de nem érdekelte...

Aznap mikor lefeküdtem az ágyamba azon tűnődtem hogy látom e még...