Why are you so Stubborn?! //Oikawa X Reader//

2.

Egy új nap kezdete következett. Első óránk tesi óra volt. Mivel elsős ként ez volt az első óránk gimnáziumban, az ismerkedésre az egyetlen lehetőségünk az volt hogy ezen a tesi órán ismerkedjünk meg a felsőbb évesekkel.

Azokkal a Senpaiokkal akik majd segíteni fogják sulis életünket.

Az öltözőben mindenki izgatott volt, főleg a fiúk voltak a téma közepében. Volt egy bizonyos srác akiről nagyon sokat beszélgettek. Valamilyen Oikawa Tooru.

Én léptem ki elsőként az öltözőből, én nem húztam az időt mint a többiek. Amint kiléptem, észre kellett vennem hogy az egész tesiteremben csak én vagyok egyedül.

Egyszer csak kinyílt a fiú öltöző ajtaja, és ez az ismerős bunkó srác lépett ki rajta akivel tegnap találkoztam itt a tesiteremben.

Rám mosolygott, majd elkezdett integetni. Én csak vetettem rá egy pillantást amivel azt sugalltam:

-Hagyjál békén!

Majd elfordultam ezek után pár lány szaladt ki az öltözőből, akik egyre csak a srác nevét mondogatták.
Ez a srác volt Oikawa...

Belépett a terembe a tesitanár, majd tornasorba állított minket.

Mivel mi elsősök voltunk, és ez volt az első tesióránk, még csak most alakult ki a tornasor.

169 cm-es magasságommal én voltam a tornasorban a harmadik. Mert persze hogy a hülye növésemnek pont 1 centivel 170 előtt kellett meg állnia.

Aki pedig mögöttem állt az a harmadéves Oikawa. Szinte láttam ahogy mosolyog, pedig meg sem fordultam.

Elkezdődött a tesióra, bemelegítés képpen futnunk kellett egy kört az iskola körül, majd amikor visszaértünk, a tanár már egy újabb feladattal állt elő.

A következő volt a felállás. A harmadévesek az elsősök ellen a másodévesek pedig két részre lettek elosztva, és elhelyezve a csapatokban. És váltó versenyt kellett futni.

Mi egy körrel levoltunk maradva, és én voltam az utolsó akinek elvileg bekellene hoznia a lemaradást. De persze hogy nekem fiúval kellett futnom.

A srác neve Iwaizumi volt. Magas fekete hajú, folyton mérgesnek tűnő srác.

Felvettem az alapállást, és hátranéztem, a csapattársam szerencsére volt olyan gyors hogy egy kicsit behozza a lemaradásunkat, így a munkának már csak egy kis részét kellett elvégeznem.

Közeledett felém a csapattársam a botjával, már nagyon közel volt. Egyszer csak belesimult a kezembe a bot, és a lábaim magától mozogni kezdtek.

Iwa valahogyan eltűnt mögöttem, arra gondoltam hogy lehet leejtette a botot az átadásnál. Amikor hátra néztem, ott sem volt. Majd amikor újra előre néztem, a szemem sarkában már megpillantottam őt.

Fej fej mellett futottunk a győzelemért. Jött az utolsó 50 méteres táv. Iwa még mindig tudta tartani a tempót, semmi fáradtságot nem láttam rajta.

Egyre csak azt hallottam hogy a nevemet kiabálják. Furcsa volt... Már Általános iskola röplabda versenye óta nem hallottam hogy valakik ilyen hangosan szurkolnak nekem.

Az adrenalin felszökött bennem, a lépéseim meghosszabbodtak, a lábam gyorsabban járt. Már csak 10 méter, aztán 5 és végül ezen az önméteren lehagytam Iwa egy méterrel magam mögött.

Mikor beértem majdnem összeestem. A térdeimet fogtam, majd felnéztem.

Mindenki furcsán nézett, én nem törődtem velük, elmentem inni.

Mikor visszaértem, az osztályok kisebb csapatokra oszlottak és röplabdáztak.

A tanár beállított az egyik csapatba, Oikawa mellé. Elvileg a csapatválasztásnál ő mondta ki a nevemet.

Nyitónak állítottak be, mert a többiek nem tudtam nyitni, és én lettem megszavazva a nagy feladatra.

A labdával a kezemben álltam a pálya végén, és gondolkoztam. Kifújtam a levegőt, feldobtam a labdát, majd elütöttem.

Ezután a nyitás után magával ragadott a hév, nem figyeltem többé a kezemre, nem éreztem a kezemet. A tanár adott nekünk egy kis szünetet.

Oda mentem a terem szélén lévő padokhoz, és éppen készültem felvenni az üvegemet hogy igyak. Ekkor erős fájdalmat éreztem a csuklómban, és kiejtettem a kezemből a kulacsot.

Reméltem senki nem látta, felvettem majd a padra raktam. Leültem és szépen lassan elkezdtem letekerni a fáslit a kezemről.

A csuklóm megduzzadt és a varrat helye egy kicsit piros lett.

-Ha így folytatod komolyabban is megsérülhetsz...-mondta egy hang mögülem.

Óvatosan elfordultam hogy egy pillantást tegyek az aggódó valaki irányába.

-Jobb lenne ha elmennél az orvosiba... Ne segítsek?-mosolygott rám...
-A te segítségedet soha nem kérném....

Felálltam, gyorsan vissza tekertem a csuklómra a fáslit és elhagytam a torna termet.

//Oikawa szemszöge//

Bementünk az öltözőbe vissza öltözni az iskolai ruhába. Közben azon gondolkodtam hogy vajon megfogadta e a kedves tanácsomat.

Egéssz nap őt kerestem hogy megkérdezzem jól van e. Végül nem találtam őt sehol, ezért elmentem a házukhoz.

Az anyukája nyitott ajtót, egy nagyon kedves mosolygós nő volt. Nagyon izgatott lett mikor meglátott.

-//Név// keresem... Itthon van?-hát persze hogy itthon van te észlény! Hol máshol lenne? Gondoltam magamban.
-Oh igen igen! Gyere csak beljebb!-mondta a nő és barátságosan sürgetett.

Körül néztem a házban, aranyos volt, minden pici kis hely családi képekkel. Egyszer csak egy olyan képet pillantottam meg, amire nem is számítottam volna.
//Név// volt a képen, éppen egy röplabda meccsen ált be egy nyitásra. Semmit nem változott a technikája.

-Menj csak fel az emeletre, //Név// -nek/nak ott van a szobája, a legutolsó ajtó.
-Oh köszönöm!-majd megindultam a lépcsőn.

A fal tele volt képekkel, felfelé menet nagyon sokat megtudtam //Név// -ról/ről. Sokat sportolt, röpizettt általánosban még úszni is járt.

Aztán jött ez a kép. Egy kép amin //Név// éppen a kórházban fekszik. Mosolyog, de ha jól megnézem látszik rajta hogy nem boldog.

Elindultam az emeleti folyosón. A folyosó végén ott volt az a bizonyos szoba amiről az anyukája mesélt. Csak egy kicsi fény szűrődött ki rajta.

Halk labda pattogásokat hallottam, és kiváncsi lettem.