LOST

Epilógus

       A lenyugvó nap utolsó sugara lágyan simított végig a ház fehérre meszelt falán. Narancssárgán villant a tükörképe az ablakon ahogy utolsót intett a városnak. Fény gyúlt a házban, majd szinte azonnal ki is aludt. A halványan pislákoló csillagok tekintettek le a háztetején heverésző fiúra. Fekete haja szinte beleolvadt az ébredező sötétségbe. Karjait összefonta a feje alatt, meztelen mellkasa nyugodtan emelkedett és süllyedt, ahogy békésen aludt.

Halk léptek hallatszottak a lépcső felől, majd egy szőke fiú jelet meg a tetőn, kezében két tányérral. Szeme egy pillanatra elkerekedett, amikor észrevette a másik fiú alvó alakját, majd szinte azonnal ellágyult az arca, szemében szeretet csillant, ajkain félmosoly jelent meg. Óvatosan letette a tálakat a kis asztalra, majd letérdelt a nyugágy mellé. Szeme végig követte az előtte fekvő fiú alakját, majd követte tekintetét a keze is. Óvatosan simított végig orrán, puha ajkain, nyakán, mellkasán, hasán és álmélkodva csodálta a selymes bőr alatt megfeszülő izmokat.

Nem is olyan régen még csak csont és bőr volt. Mostanra már szinte el is felejtette, hogy mennyire gyenge volt. Nem is akart arra az időre emlékezni.

Sasuke szemhéja megrezzent és Naruto lemosolygott rá.

- Szia – suttogta.

- Elaludtam – motyogta a fiú és felült lassan. Hatalmasat ásított és Naruto mosolyogva figyelte az álmos könnycseppeket szeme sarkában. Előre hajolt és lecsente ajkaival a nedvességet.

Sasuke megragadta a derekát és magára rántotta. Naruto elnevette magát, majd óvatos csókot lehelt az ajkaira.

- Tudod – suttogta -, apuék ma nem fognak itthon aludni. – Alsó ajkára harapott és Sasuke szemébe nézett.

- De Itachi igen – vigyorgott rá Sasuke, majd feltolta és felült. – Nem igazán vágyom arra, hogy ránk nyisson – fintorodott el, orrát édesen feltűrte. – Megint.

Naruto nagyot nyelt és lekászálódott Sasukéról. A kezébe nyomta a tálat, majd lehuppant mellé a földre. Fintorogva harapott a szendvicsbe, amit összeütött. Itachi nem ismerte a kopogás fogalmát. Ha nem tudott bejutni az ajtón, bejutott az ablakon. Idegesítő egy alak volt.

- Nem kell végre valami üzleti útra mennie, vagy valami? - kérdezte morgolódva. Sasuke hangosan nevetett fel. – Ne röhögj! – csattant fel. – Csak szeretnék egy kis minőségi időt tölteni veled.

- Minőség, mi? – nézett rá Sasuke a szeme sarkából. Utálta mikor ezt csinálta. Ajkain félmosoly virított, szeme huncutúl csillogott és neki egyre hevesebben vert miatta a szíve.

- Mit a francot műveltél velem? – kérdezte halkan és felé hajolt. – Hogy tudtalak ennyire megszeretni? – Kérdésére Sasuke arcáról eltűnt a mosoly, arca elkomorodott. Finoman simított végig az arcán, égő érzést hagyva maga után.

- Őszintén fogalmam sincs – lehelte, majd meg csókolta. Úgy igazán és neki az egész teste égni kezdett. – Gyere velem – suttogta Sasuke, majd válaszra sem várva, megragadta a kezét és elrúgta magát a tetőről. Vele együtt repült ő is a csillagok alatt, mezítláb, a háztetőkön. Egymást kergetve haladtak egyre távolabb, majd a teljesen kihalt edzőtéren megálltak. Beljebb sétáltak a fák árnyékába.

Hevesen tapadt az ajkaira, majd a legközelebbi fának taszította. Végre kettesben. Mikor is volt már ilyen utoljára? Nem tudta, de most nem is akart erre gondolni, csak a most volt fontos.

              Sasuke fáradtan pislogott fel a csillagokra. Naruto mellkasa ütemesen rezdült a feje alatt, szívverésére majdnem ő is elaludt. Lustán simogatta a férfi mellkasát, hallgatta az aprócska erdő halk neszeit.

Négy éve egy teljesen másmilyen éjszakán, majdnem eldobta magától az életét. Akkoriban még kilátástalannak érezte a sorsát, apja még a házból is ki akarta dobni, nem volt egyetlen barátja sem...

Mintha egy teljesen másik élet lett volna.

Szerencsére Naruto visszatartotta. Visszahúzta a szakadék széléről és azóta sem szakadt el mellőle. Már egy éve nem járt a pszichológusánál. Már nem volt szüksége rá. Pánikrohamai a múlté, depressziós gondolata rég nem volt.

Hihetetlen boldog volt.

Itachinak igaza volt. Suna egy teljesen más világ volt. A négy év alatt szinte mindennap edzettek, megtanulták használni a testükben rejlő erőt és tanultak. Minatóék tovább fejlesztették az erőteret, képesek voltak megoldani, hogy nagyobb teret fedjen le, igy a várost körülvevő sivatagot még tovább szorítottak. Ők is segédkeznek ebben, mindenki a saját képességei szerint. Barátai lettek. Több is. Naruto nagyon gyorsan az ifjú Kazekage szívébe lopta magát, Shikamaru is hozzájuk csapódott a legtöbbször. Senki nem nézett rájuk ferde szemmel, pedig szinte mindenki tudott a kapcsolatukról. Hogy honnan, őszintén fogalma sem volt. Soha nem mondták senkinek és nem is enyelegtek úton-útfélen, valahogy mégis tudták. Itt nem volt ez senkinek furcsa. A szerelem egyetemes érzés volt és ezért őszintén hálás volt. Könnyű volt beilleszkedni, könnyű volt élni és szeretni.

Ha bele gondolt, hogy majdnem eldobott akkor mindent...

Nem akart erre gondolni.

Felemelte a fejét és lenézett a békésen szuszogó Narutóra.

Szerette.

Mindig is szerette őt és még mindig alig volt képes felfogni, hogy mellette van és viszont szereti. Fejét visszatette a mellkasára és lecsukta a szemét.

Hogy mit hoz a holnap? Nem érdekelte.

Amig Naruto mellette volt, semmi nem érdekelte. Hallgatta szíve erőteljes dobbanásait, teste boldogságban úszott és elmosolyodott.

Egyszer meg akart halni, hogy a mennybe jusson. Akkor még nem tudta, hogy a menny a földön van, akkor még nem tudta, hogy rossz helyen keresi a boldogságot, de örült, hogy sikerült megtalálnia.

- Köszönöm – suttogta. – Köszönöm, hogy kitartottál mellettem, Naruto.

- Nagyon szívesen – érkezett kuncogva a válasz. Felemelte a fejét és Narutóra nézett. A fiú szélesen vigyorgott, szeme még a sötétben is képes volt csillogni.

- Szeretlek – hajolt az ajkaira. Naruto átölelte és megszorította kissé.

- Szeretlek – suttogta. A hajába túrt és megcsókolta.

Igen. A menyország nincs is olyan messze. Vajon miért hitte magát elveszettnek?

Már nem emlékezett.

Amig ennek a személynek a szerelmét magáénak tudhatja, még ha el is tévedne, tudta, Naruto bárhol megtalálná.

Sziasztok!

Ezzel a történettel egyelőre búcsúzom a Wattpadtól és tőletek is. Köszönöm, hogy velem tartottatok, mellettem álltatok, még ha csak virtuálisan is, ösztönözetetek és elolvastátok a történeteimet.

A Naruto világa egy csodálatos lehetőséget biztositott számomra a tanuláshoz és végre úgy érzem, elértem azt a szintet, ahol már képes leszek megírni a saját történetemet. Azt ami telejesen az enyém. :D Talán, ha valamikor kész leszek megosztom veletek, talán nem. Nem tudom, mit hoz a jövő. 

Remélem tetszett ez a történet, nekem valamiért igen. :D Örülök, hogy megirtam, ahogy a másik két fanfictiont is. Büszke vagyok rájuk minden hibájukkal, hiányosságukkal együtt.

Köszönöm, mindenki!

Legyetek jók, de mindig csak mértékkel. :D