LOST

Előszó

                Fáradtan nyitotta ki a szemét, mikor feje fölött megszólalt a telefonján beállított ébresztő. Lustán felemelte a kezét, elvette, végigsimított a képernyőn, hogy kikapcsolja, majd pár üres pillanatig csak bámulta a képernyőn megjelenő tájképet. Június huszonhárom, hét nulla-nulla, a hőmérséklet kint tizenkilenc Celsius. Fölösleges infó az egyik, a másik viszont csak azt adta ismét a tudtára, hogy még csak egy hónap van hátra. Egyetlen nyavalyás hónap.

Torka elszorult, szíve dübörögni kezdett, a könnyek a szeme sarkát kezdték szúrni. Nem sírhatott, nem engedhette meg magának. Ki kell mennie ebből a szobából hamarosan és nem engedhette, hogy lássák. Senki nem láthatta a gyengeséget, senki nem láthatta, hogy maga alá temette a fájdalom. Tehetetlen volt. Tehethetetlen, annyira gyenge és gyáva és... üres.

                      Konoha az egyik ismertebb város volt az öt nagy országban. Valamikor. Az egyetlen dolog, ami még vonzotta a turistákat a Kage hegybe faragott kőarcok voltak, amik üresen tekintettek vissza a dicsőséges múltba, oda, ahol még éltek a hősök, ahol a Hokage volt az, aki megmentette a falut, abba az időbe, mikor még nindzsák ugrándoztak a tetőkön és titkokba burkolódzva élték veszélyes és véres életüket. A negyedik nagy nindzsaháborút követően, amiben a negyedik és legfiatalabb Hokage az életével fizetett a békéért, az fennmaradt. Azóta eltelt több, mint háromszáz év és a fiatalabb generáció már csak történelemként ismerte a nindzsákat, mesehősök lettek, és egyszerű kőarcok. Az eltelt években eltűntek a tradíciók, a technológia önmagát is túlszárnyalta és mindenki megfelejtkezett a véres múltról. Konoha a híres faluból egy egyszerű városocska lett, rizsföldekkel körülvéve és egy hatalmas erdővel. Autók zaja verte fel a reggeli csendet, hangok, gyerekzsivaly, munkába rohanó felnőttek tolongtak az utcákon és azt kívántak, bárcsak egy másik városba, világba születtek volna. Sehol nem volt már a dicsőség, csak a mindennapos robot a betevőé. Ha fentről tekintettek a városra, a Kage hegy csúcsáról láthatóvá vált a különbség. Konoha szegény hely volt. Na, nem olyan nagyon szegény, de kitűntek a gazdag családok házai, az előttük zöldellő pázsit, az aszfalt tiszta feketesége, míg a szegényebb környékeken úgy tűntek el a házak a poros utcák labirintusában, mint a gombák a fák alatt.

           A keleti oldalon dicsőségesen meredt égnek a prefektus háza. A vörös égetett cserepeken szinte korcsolyázott a felkelő nap fénye, a falak vakítóan fehérlettek, színpompás rózsabokrok és futórózsák gyönyörködtették az arra tévedő szemét. Az ösvények fehér kővel voltak hintettek, a bejárat előtti kis szökőkútban vidáman csobogott a víz, a méretes vaskapu pedig félelmetesen meredt hegyes csúcsaival az ég felé. Csend vette körül a hatalmas telket. Ebben a házban élt gazdagon, de annál nagyobb csendben, az Uchiha család.

         Nyugaton, a sok egyforma kis szürkeház után, a város legszélén bújt meg a prefektus házának ellentéte. Kicsi ház volt, a falak fehérsége rég megszürkült, az ajtó zöldje rozsdabarnára kopott, a foghíjas tetőn megbotlott a napfény, aztán lebukfencezett a ház északi oldalán, ahol a fal kicsit megroskadt. A hátsó ablakot egy furnérlemez helyettesitette, az elsőn betekintve sárgára öregedett függöny lengedezett, mikor bent elhaladt mellette valaki. Az udvaron bokáig érő fű zöldellett a kis cseresznyefán pedig ropogós pirosan ragyogott az a pár szem, ami képes volt túlélni a májusi jégesőt. Egy narancssárga bicikli árválkodott a befelé megdőlt kerítés mellett, szinte ragyogott a többi szürkeség között. Hirtelen éles kiálltás, majd hangos nevetés szűrődött a megkopott falak mögül, amit halk dörmögés követett. A kiálltás nem zavart meg senkit. Jobb oldalon már az erdő közeledett, baloldalon pedig majdnem egy kilométeren nem is élt senki.

Ebben a házban élt, szegényesen, de annál több nevetés között, a Namikaze család.