LOST

3

                    Gyomra mogyoró méretűre zsugorodott amikor megállt a prefektúra előtt. Emberek jöttek-mentek mellette és ő próbált kiszállni az autójából. Könnyeit már felitatta, a sírásnak már nem sok értelme volt. Az életének nem volt értelme.

Fejét hátra döntötte az ülésnek és figyelte az embereket, akik elmentek a kocsi mellett. Volt, aki telefonált, volt, aki lehajtott fejjel sietett, volt, aki szmokingban volt, volt, aki szakadt nadrágban, bőrkabátban. Elegánsan vagy hétköznapian, de élték az életüket. Éltek valamilyen életet. Voltak álmaik és reményeik. Volt céljuk.

Neki mi volt a célja?

Mi volt az álma?

Miben reménykedett?

Levegőt venni is fájt. Valami volt a lelke legmélyén, ami a sötét felé húzta és nem tudta meddig tud még kapaszkodni, tud-e egyáltalán még valamiben kapaszkodni.

Megcsókolta Narutót. Talán hibázott amiért megtette, talán nem, de akkor, abban a pillanatban, nem gondolt a következményekre.

Arra az egyetlen rövid pillanatra látott maga előtt egy életet. Mellette boldog lenne. Mellette nevethetne. Ő képes lenne meggyógyítani minden sebét.

Már késő.

Beszélnie kellett az apjával. Talán, ha megtudná értetni az apjával, hogy Naruto nem hibás. Talán, ha végre megértené a férfi, hogy ő sem hibás...

Nem az?

Már hogyne lenne az? Hát nem ő követte el a vétket? Nem ő hagyta, hogy az a betegség bele lopódzón a lelkébe? Mert betegség volt, irtandó gennyes érzés, ami mégis néha boldoggá tette.

Annyira szerette.

Annyira vágyódott utána.

Érinteni akarta, ölelni, beszélni hozzá... Miért őt? Miért Narutót kellett szeretnie? Ha lányt szeretne, talán apja nem gyűlölné annyira. Talán találna benne valamit, ami értékelhető, még ha az csak egyetlen aprócska dolog lenne is.

Csak egy kis szeretetre vágyott tőlük. Csak egy egészen kicsike darabkáról a szívükből. Megelégedett volna vele. Nem kért volna többet.

Megtapasztalta milyen egy szerető otthon. Naruto háza kicsi volt, de érezte a melegséget, ami ott volt. Képtelen volt maradni. Az ő hibája, hogy ennyire szegények. Csak az övé. Mégis, hogy maradhatott volna ott? Csak azért, hogy bemocskolja jelenlétével? 

Beszélnie kell az apjával. Nem halogathatta tovább.

Keze remegett, mikor kinyitotta az ajtót és kiszállt végül a kocsiból. Nem nézett senkire, tudta hol van az apja irodája, hisz az soha nem változtatott helyet.

Halkan kopogott az ajtón.

- Gyere be. – Apja kemény hangjára a görcs erősebbre fonódott a gyomrában. Benyitott, majd lassan lépett be. – Te meg mit keresel itt? – köpte az apja a szavakat. Felnézett a férfira, az apjára, de nem látott mást, csak megvetést a szemében. Apja állkapcsa hangosan csattant össze. – Megmondtam, hogy ne kerülj a szemem elé!

- Miért bünteted Naruto családját? – préselte ki a kérdést a torkán.

- Még van merszed megkérdezni? – hördült fel az apja. Dühös léptekkel kerülte meg az asztalt és indult meg felé.

- Nekik nincs közük az egészhez – mondta halkan, hangja megremegett, ahogy látta közeledni az apját. A csattanást hamarabb hallotta, mint hogy a fájdalom elérte volna az arcát. Apja ismét megütötte. Feje félre billent, nyaka hangosan roppant az erőtől és megtántorodott. Arcához kapta a kezét, tenyere hideg volt, jólesően hűtötte lüktető bőrét. Könnyek gyűltek lecsukott szemhéjai mögött, mégis az apjára nézett.